Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 121-124. (Budapest, 1988)
ADATTÁR - Subosits István-Göllesz Viktor: A fogyatékosságok megnevezései Pápai Páriz Ferenc szótárában
Selpetske: Blaesulus, a, um. ein wenig lispelnd. Selpegek: Balbutio, is. ich stammele stottere. Selpség: Balbutio. das Stammeln, Stottern. Ha az ízelítőnek szánt szócikkeinél kicsivel többet időzünk, érdekes nyelvtörténeti jelenségre figyelhetünk fel. Ismert megállapítás, hogy a pszichikai jelenségeket, a különböző lelki állapotokat a nyelv úgy fejezi ki, hogy a külső jelenségek, cselekvések, főleg a testi változások elnevezéseit használja fel. A jelentésváltozásoknak ez a formája szinte valamennyi nyelvben megfigyelhető. Vö. a latin penso, pensare (megfontol, meggondol) első jelentése megfizet, a perceptio (megismerés, felfogás) a beszedésből alakult ki. A magyarban a lélek szó is egy külső természetű fiziológiai jelenség, a lélegzik szóból fejlődött ki. A jelentésváltozásnak ez a formája, amely egy konkrét, érzékelhető dolog, jelenség nevének egy belső, szubjektívabb tartalmú jelenségre történő alkalmazásában mutatkozik meg, tapasztalható a defektusok, a fogyatékosságok elnevezéseiben is. Maga a defektus szónak is van elsődleges jelentése: a külső természetű elszakadás, elpártolás, s csak később használták a testi, lelki fogyatkozás, kimerülés megjelölésére. A debilis, imbecillis szó elsődleges jelentése: gyenge, erőtlen. Pápai Páriz szótárában ezeknek a szavaknak a jelentése még elsősorban külső jelenségekre, állapotokra vonatkozik, bár a szótár már utal arra a jelentésváltozatra, amely az észbeli gyarlóság, a csekélyebb értelem, illetve a lelki elváltozás fogalmát foglalja magába, vö. ingenium imbecille: gyenge elme, débilitas animi: gyenge-szívűség. Más folyamatot figyelhetünk meg az idióta jelentésének megváltozásában. A szó korábbi jelentése (tudatlan, paraszt), amelyet a szótár feltüntetett, kiveszett, illetve alkalmi jelentéssé vált esetleges szövegbeli kapcsolatokban. A szó alapjelentése ma már az értelmi fogyatékosság legsúlyosabb formájára vonatkozik, ahogyan az orvostudományban és a gyógyító pedagógiában használják. Nyelvünkben még a múlt század első felében is elsősorban a tájékozatlan, tapasztalatlan emberre alkalmazzák az idióta kifejezést. Egyébként PPF szótárában találkozunk első ízben az ingenium imbecille, az idióta, továbbá a surdaster ama értelmezésével, amely átvezetett a mai jelentésükhöz. A leppeg szót is PPF használja először a szabályostól eltérő beszédmód megjelölésére. [10] A beszéd fogyatékosságaira vonatkozó elnevezések legtöbbje mind a latinban, mind a magyarban, sőt más nyelvekben (pl. német) is hangutánzó eredetű. A beszéd zavarainak elnevezései szinte kivétel nélkül a beszéd torzán hangzó formájából vagy a zajt, zörejt okozó jelenségek nevétől származnak, pl. a magyar dadag, selp, a latin obmurmuratio, strepitus, a német Gemurmel, zischeln, plaudern stb. [11] A tanulmányozott szócikkek tartalmából világosan kitűnik, hogy a testi és lelki defektusok elnevezései mögött még nem találjuk meg a fogyatékosságok elkülönítését, a defektusok szindrómái még „összefolytak!'' a korabeli gondolkodásban. A differenciált terminológia később, magától értetődően a szaktudományok előrehaladtával, az emberi test működésének és kóros folyamatainak feltárásával, az emberi test működésének és kóros folyamatainak feltárásával együtt alakult ki, s vált alkalmassá testi és lelki defektusok tagolt „rendszerének" kifejezésére. ISTVÁN SUBOSITS, lecturer VIKTOR GÖLLESZ, Prof. D. M. Bárczi Gusztáv Training College of Teachers of Handicapped Children Department of Pathophysiology H— 1071 Budapest, Bethlen tér 2.
