Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 117-120. (Budapest, 1987)

TANULMÁNYOK - Szenti Tibor: Paráznák

PARÁZNÁK SZENTI TIBOR Tanulmányunkban részleteket mutatunk be feudalizmus kori dél-alföldi szexuális bűnpörök monografikus földolgozásából, amelyet az „Eötvös József Alapítvány" ösztöndíj-támogatásával készítünk. I. AGRESSZIÓ Bevezető Mindaddig, amíg a lét- és fajfenntartás a kizárólagos „parancs", csupán az adott kis embercsoporton belül, „kötelező" az összetartás. Ugyanakkor a nagyon eltérő szinteken már sokkal pusztítóbbak az ellentétek, például a törzsi és osztálytársadalmak (gyarmatosítók) között, de belejátszhat ebbe az ideológia (vallás, világnézet) és sok más is. Ellentét esetén, a mindenkori csoporton kívül, nem tartják meg az emberi együttélés legelemibb szabályait se, és ez sajnos mindmáig jellemző jelenség. Korábban keményebb volt az élet. A küzdelem elsősorban a megmaradásért folyt. Több volt a büntetés és a megaláztatás is. Ezek a maradványok, „hagyományok" maffiákon, diktatúrákon belül tömegesen máig fel-felújultak. A korábbi nem-kor-vagyon-rang szerint hierarchizált társadalom lehetővé tette a kisebbnagyobb hatalommal való visszaélést, sőt ehhez még eszmei háttérrel is szolgált. Például a társadalmi fölépítmény alján a férfi uralma a nő fölött vagy a felnőtté a gyermek felett; fönt pedig a torz küldetéstudat; Attila, mint „isten ostoráról", a mohamedánok „szent háborúján" keresztül Maóig, az emberiség „megváltójáig". AZ AGRESSZIÓRÓL Darwin óta tudjuk, hogy minden ösztön mélyén „ .. .ott él a törekvés egy régebbi állapot helyreállítására. Az a korábbi állapot pedig, amelynek a visszaállítására a halálösztön törekszik, az élettelen, szervetlen anyagnak az állapota, amelyből az élet valaha kisarjadt. A halálösztön kifelé irányulva mint romboló vagy agresszióösztön jelenne meg" — írta Hermann Imre.

1 A halálösztön a libidós nemi vagy életösztönök ellen törekszik. Az élőlényekben mind a szaporodás és a túlélés, mind a pusztulás ösztöne egymásba oltva létezik. Fölmerül az a kérdés, hogy az agresszió egyáltalán az ember ősi ösztöne-e, sőt ösztön-e egyáltalán? Az ember nevezhető-e agresszív lénynek, vagy sem? Ezekre a kérdésekre a válaszok megoszlanak. Mellettük érvek és ellenérvek egyaránt szerepelnek. Néhány fontos megállapítást idézünk: Az R. E. Leakey és R. Lewin szerzőpáros könyvében olvasható: ,,.. .»az emberek bizonyosan hajlamosak az egymás iránti agresszivitasra«

, csak azt állítjuk szembe, hogy »nem, valószínűleg inkább együttműködésre hajló állatok vagyunk«

.. ,"

2 Hermann Imre a szubhumán főemlősökkel kapcsolatban megállapította, hogy „Az agresszió sajátos cselekedeteiként a harapást, ökölcsapást és rúgást kell tekintenünk." A tárgyakkal való 1 Hermann I. 1984. 336—337. 2 R. E. Leakey—R. Lewin. 1986. 244.