Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 117-120. (Budapest, 1987)
ADATTÁR - Beck Mihály: A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésének emlékérmei és jutalomérmei
A MAGYAR ORVOSOK ÉS TERMÉSZETVIZSGÁLÓK VÁNDORGYŰLÉSEINEK EMLÉKÉRMEI ÉS JUTALOMÉRMEI BECK MIHÁLY 1. A MAGYAR ORVOSOK ÉS TERMÉSZETVIZSGÁLÓK VÁNDORGYŰLÉSEI TÖRTÉNETÉNEK VÁZLATA A reformkor egyik nevezetes alkotása, a Magyar Tudományos Akadémia munkássága az első évtizedekben szinte kizárólag a nyelvművelésre, az irodalom és a történettudományok fejlesztésére korlátozódott. Csakhamar felismerték azonban, hogy a nemzet fejlődéséhez a természettudományok művelése és eredményeinek népszerűsítése nélkülözhetetlen. 1841-ben két fontos és nagy hatású intézmény életre hívására is sor került. Bene Ferenc, a pesti egyetem orvosi karának elnöke és az orvossebészi tanulmányok igazgatója ugyanis 1841. május 29—31-re gyűlésre hívta egybe a hazai orvosokat és természetvizsgálókat, Bugát Pál egyetemi tanár pedig május 28-án bocsátotta ki felhívását a Magyar Természettudományi Társulat létesítésére. Mindkét kezdeményezés kedvező országos fogadtatásra talált, és egyrészt megkezdte működését a Természettudományi Társulat, másrészt pedig kezdetét vette a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűléseinek sorozata is. A két intézmény tevékenysége az első időszakban célszerűen egészítette ki egymást, mindkettőjük munkája rendkívül jelentősen járult hozzá a természettudományi műveltség és az egészségügy fejlesztéséhez. Vezetőik sorában számosat találunk, akik mindkét intézmény irányításában részt vettek. A vándorgyűlések egyik legjelentősebb tevékenysége éppen természetéből következett, ti. mivel a vándorgyűléseket más-más helyeken rendezték meg, alkalom nyílott egy-egy terület sajátos kérdéseivel alaposan foglalkozni és az országos közvélemény figyelmét irántuk felkelteni. A vándorgyűlésekkel kapcsolatban számos kiadványt tettek közzé: a rendszeresen megjelenő Munkálatokban helyet kapott a gyűlési események ismertetése mellett az előadások szövege; továbbá a rendező város, vagy a hozzá kapcsolódó nagyobb tájegység tudományos igényű leírását, és még más tudományos könyveket is kiadtak. Később megromlott a viszony a vándorgyűlések szervezői és a Természettudományi Társulat vezetői között. Az utóbbiak, és közülük különösen Herman Ottó, egyrészt túlságosan és (a múlt század hetvenes éveinek a végén) anakronisztikusán szélesnek találták a vándorgyűlések átfogta tudományterületeket, másrészt pedig úgy vélték, hogy a vándorgyűléseken fokozatosan egyre nagyobb teret kaptak a társadalmi események, és kevesebb időt és energiát fordítottak a tudományos kérdések megvitatására. A vándorgyűlések azonban — megszakításokkal ugyan — de 1933-ig folytatták működésüket. 1841-től 1847-ig minden évben megrendezésre került a vándorgyűlés. Az 1847-i soproni vándorgyűlést követően azonban a szabadságharc, majd az önkényuralom miatt tizenhat éven keresztül szünetelnek a vándorgyűlések, a soproni gyűlés Munkálatainak a kiadására is csak 1863-ban kerül sor. 1863-tól ismét rendszeresen, egy-két-három évenként megtartották a vándorgyűléseket. A 27. vándorgyűlést 1914. augusztus végére Nagyszebenbe hívták össze, de a háború kitörése miatt nem tartották meg. A háborút követően összesen négy vándorgyűlést tartottak: 1922-ben Keszthelyen, 1927-ben Pécsett, 1929-ben Sopronban és 1933-ban Budapesten. Az utolsó négy vándorgyűlés közül csak a budapestiről adták ki a korábban szokásos Munkálatokat. Szempontunkból különösen fontos a harmadik, 1842-ben Besztercebányán tartott vándorgyűlés. A vándorgyűlés Munkálatainak 128. oldalán ugyanis a következő bejegyzést találjuk: