Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 117-120. (Budapest, 1987)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - Felkai Tamás: Az újraélesztés kezdetei Magyarországon

AZ ÚJRAÉLESZTÉS KEZDETEI MAGYARORSZÁGON* FELKAI TAMÁS .Amnak a korszaknak, melyben úgy tetszett: az emberekből kihalt az egymáson segítés ösztöne, s melyet megfigyelőjéről elnevezve swendseni periódusnak [1] ír le a mentéstörténet, tulajdonképpen az ipari forradalom, a felvilágosodás vetett véget. A segélynyújtás legpregnánsabb formája, az újraélesztés is ekkor kerül igazán a filantrópok és a természetvizsgálók látóterébe. A XVIII. század közepe érdekes képet tár a mentés fejlődéstörténetét vizsgálgatok elé. A kibontakozó ipar és kereskedelem, ezek nyomán pedig az urbanizáció és közlekedés felélénkülése igényt támasztott a segélynyújtás felé, s ennek kielégítése elsősorban gazdasági érdek volt. Figyelembe kell vennünk azonban egyéb tényezőket is. így sok más közt az egyik legelhanyagoltabbat, melyet a mentéstörténet kutatói figyelmen kívül hagytak, az élve eltemettetéstől való félelem tömeghisztériáját. E félelem sok esetben valós alapra épült a járványok és csataterek tömegtemetéseinél, valamint a vidékek közegészségügyi ellátatlansága miatt; de táplálta a valótlan is: a megjelenő és elburjánzó ponyvairodalom. Orvosok és természetvizsgálók is foglalkozni kezdenek a problémával Európa-szerte. Bruhier, aki 1740-ben a tetszhalálról értekezik, kimutatja, hogy az általa vizsgált 181 tetszhalál-esetben 72 alkalommal orvos állapította meg a halál beálltát, mégis magához tért a páciens, még mielőtt felravatalozták volna, 53 már a ravatalon tért magához, 52 eltemetettről csak később állapították meg, hogy élve került a sírba, 4 tetszhalott a boncasztalra került. Nem lehet véletlen, hogy ugyancsak 1740-ben Strasbourgban rendelkezést adnak ki, mely lényegesen enyhíti a vízből mentést és felélesztési kísérleteket akadályozó régebbi előírásokat. Ezek közt olyat is találhatunk, mely előírja: a vízbefúltat csak akkor szabad kihúzni, ha a már értesített hatósági elöljáró és a vélhető rokonság képviselői a helyszínre gyűltek. A párizsi akadémia 1740-ben vízből mentési útmutatót is kiadott abban bízva, hogy jótét lelkek majdcsak kimentik a vízi balesetek áldozatait. Ez hiú reménynek bizonyult. Reaumur is ebben a kritikus évben rándult ki az életmentés területére. Megjelentetett egy tanulmányt [2], melyben tiltakozik a vízből méntettek lábtól fogva való felakasztása ellen. Inkább görgessék meg feneketlen hordóban, javasolja, majd csavarják meleg kendőkbe és itassanak vele pálinkát. ,,Egyik akadémikusunk", írja a továbbiakban, ,,nemrég szemtanúja volt egy vízbe fúlt ember befüstölésének s az eljárás gyors eredményének. (A vízbe fúlt) torkába pipaszárat dugtak, melyen át füstöt fújtak be. " Szembetűnőek a leírás pontatlanságai. Nem hordóban volt szokás görgetni a nem légzőket, hanem hordón. Ez egyik módja annak a sornak, mely az ökörháton való rázatástól a himbaágyig vezet. Mit értett Reaumur torok alatt? Szájüreget, garatűrt, netán tracheát, vagy nyelőcsövet, melybe pipafüstöt fújtak? És tényleg a torkába dugták a pipaszárat a vízből mentettnek? Mert a dohányfüstöt ez időben peranalisan alkalmazták, ennek híján levegőt ajánlottak fújni ugyanoda légzésmegindítás céljából. A felfújt beleket nyomogatni rendelték azzal a céllal, hogy a hasüreg felől mozgathassák meg a tüdőket. A dohányfüstklistirt Isnard dolgozta ki 1759-ben, állítva, hogy a dohányfüst erősen ható szer, mely adjuválja a mechanikus eljárást. E munkájával elnyerte a Besançon Akadémia pályadíját. [3] Kimutatható, hogy a dohányfüstklistir megjelenése a mentéstechnika létrejöttét is jelenti. De ez a korszak a kórboncolás érlelődésének korszaka is. Európa egyetemein már réges-rég * Elhangzott a Weszprémi István Emlékérem átadásának keretében rendezett ülésen 1987. május 21.