Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 113-114. (Budapest, 1986)

TANULMÁNYOK - Kapronczay Károly: Az orvostörténelem Magyarországon — Egy szaktudomány hőskora

Ennek az átmeneti korszaknak valóban legjelentősebb orvostörténeti kutatója és szakírója Fekete Lajos (1834—1877) kisújszállási orvos volt, aki minden ösztönzés nélkül számottevő szakírói tevékenységet fejtett ki, hatása kimutatható a későbbiekben is, elsősorban a Poór-féle pályadíj kiírásának körülményeiben. Fekete Lajos 1864-ben Pesten — saját költségén — kiadta A gyógytan rövid története című közel 250 oldalas munkáját, amelyet az első szakszerűen megírt magyar orvostörténeti összefoglalásnak kell tekintenünk. Fekete mintának Wunderlich Die Geschichte der Medizin (1858) orvostörténeti feldolgozását tekintette, amelyet részben lefordított (bevezetőjében utal erre), majd az általános részeket magyar vonatkozásokkal egészítette ki. Magyar adatait Weszprémi és Linzbauer könyveiből merítette, de számos közlése saját levéltári kutatásait tükrözi. E könyv az orvostudományt Ó-, közép- és újkori felosztásban tárgyalja, ezen belül földrészenként és országonként ismerteti az orvosi gondolkodás fejlődését, az orvosképzés kérdéseit, a járványügy alakulását és a szaktudományok kibontakozását. Minden nagyobb fejezet utolsó alfejezete tartalmazza a magyar orvostudomány fejlődésének felvázolását, kiemelkedő egyéniségeinek életútját és munkásságuk adatait. Fekete Lajos valóban átfogó képességű és szemléletű orvostörténész volt, aki az előbbi könyvén kívül más jelentős munkával is büszkélkedhetett: 1874-ben Debrecenben jelentette meg A magyarországi ragályos és járványos kórok rövid története című könyvét, amely közel 800 év adatait gyűjtötte össze és tárgyalta, a végén pontos irodalmi jegyzéket adott a magyar orvosok járványtani munkáiból. Fekete Lajos ezen munkájára a későbbi orvostörténeti irodalom gyakran hivatkozott, sőt a hasonló jellegű későbbi munkák nemcsak mintául tekintették, hanem korszakbeosztását és adatkezelési módját is átvették. Kiadatlan kéziratos munkájában — Az orvostudomány története Magyarországon — a hazai orvostudomány történetét dolgozta fel, A gyógytan rövid története című munkájában alfejezetként szereplő magyar vonatkozásokat kiegészítette, gyógyszerészettörteneti vonatkozásokkal bővítette és kora orvostudományát is értékelte. Ennek a kiadását a szerző váratlan halála akadályozta meg, pedig sok vonatkozásban szakszerűbb munka lett volna, mint Demkó későbi könyve. Fekete rendszeresen közölt orvostörténeti témájú írásokat is a Gyógyászatban, az Ország Tükrében és a Történeti Tárban, igaz ezek korábbi munkáinak egy-egy kérdését jelentették. Fekete Lajos járványtörténeti kutatásaihoz kapcsolódnak Molnár István (1827—1887)

18 Halason működő orvos közleményei, aki városa környékének adatait gyűjtötte össze, és jelentette meg nyomtatásban. Figyelemre méltó munkája A halasi járványokról és a váltólázról (Halas, 1864) és a Halasi járványokról (Halas, 1868) című füzetei, amelyekben helytörténeti jellegű orvos- és gyógyszerészettörteneti adatokat közölt. E két munka folytatását jelentette a Kis-Kun-Halas város helyrajza, természetrajza és orvosi emlékei (Kecskemét, 1878) című könyve. Ebben az előbbi adatok összegezésén kívül rövid ismertetést is ad a Duna—Tisza köze orvostörténelméről. Éppen Fekete Lajos és kortársai tevékenysége hatott ösztönzően az egyetemi orvostörténeti oktatás bevezetésének kérdésére is: közel három évtizedes szünet után 1877-ben Purjesz Zsigmond (1845—1896)

19 magántanárként megkezdhette előadásait az ókori orvostudomány tárgyköréből. Mielőtt e tárgykörből elnyerte volna az előadási jogot, figyelemre méltó írásokkal hívta fel magára a figyelmet. Purjesz Zsigmond írásaiban a francia és az itáliai orvostörténeti iskolát követte, főleg az ókor orvostudományát vizsgálta, de foglalkozott középkori járványtani kérdésekkel, sőt 1883-ban Adatok az orvostudomány történetéhez címmel egyetemi jegyzetet is írt. Elsőnek — 1873-ban — a görög orvostudományról és a hippokratészi loccsanásról, majd 1876-ban az Eberspapíruszokról értekezett, későbbi írásaiban a kosi és a knidosi orvosi iskolákat elemezte, foglalko18 Molnár István (1827—1887) medikus Pesten, amikor 1848 őszén belépett a honvédseregbe, ahol századosi rangot ért el. Orvosi diplomáját 1852-ben szerezte, majd a Rókus-kórházban Semmelweis asszisztense, 1854-ben Halason telepedett le, ahol haláláig városi főorvosként működött. ''' Szállási Árpád: Id. Purjesz Zsigmond az orvostörténész. O H. 116 (1975), 36. 2136—37.