Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 113-114. (Budapest, 1986)
TANULMÁNYOK - Kapronczay Károly: Az orvostörténelem Magyarországon — Egy szaktudomány hőskora
divatos szakterületeinek (a magnetizmusnak, a broussaismusnak, a homeopátiának) ó- és középkori gyökereit, értékelte eredményeit, és kifejtette kételyeit is. Olvasmányos és kiváló irodalomra hivatkozó könyve páratlan a kor magyar orvostörténeti szakirodalmában, bár csak közel 80—100 év anyagát vázolta fel, méltó lett volna a követésre. Schöpf-Merei Ágoston és Stockinger Tamás (aki az előbbi előadásait folytatta 1844-től) rendkívüli tanársága idején született orvostörténeti disszertációk közül említésre méltó Lósy Pálnak (1839) az orvostudomány korszakairól, Elsaas Náthánnak és Détsenyi Lipótnak (1838, 1847) a zsidók orvosi ismereteiről, Cornides Pálnak (1816—1902) a keleti dögvészekről (1846), Adler Hermannak Paracelsusról, Hauke Antalnak a XIX. század orvostudományáról szóló értekezése. 12 Említésre érdemes még az egyetemtől független Peterka József (1768—1825) orvostörténeti munkássága. Bár korban előbb működött, és saját költségén jelentette meg munkáit, mégis itt indokolt értékelni. A pesti, prágai és bécsi orvosi tanulmányok után 1804-től haláláig Halason működött Peterka József már 1810-ben Pesten latin nyelven kiemelkedő orvosokról adott ki rövid terjedelmű könyvet, amelyben kora ismert orvostörténeti munkáiból általa nagyra értékelt orvosok életrajzi adatait közölte. 1824-ben magyar nyelven Pesten kiadta a mindössze 36 oldal terjedelmű Értekezés az orvosi tudomány kezdetéről, annak díszéről és a polgári társaságba való hasznos befolyásáról (orvosoknak és nem orvosok számára) című könyvecskéjét, amelyben egy ismeretterjesztő orvostörténeti munka megírására tett kísérletet. Élvezetes stílusban, mindenki számára érthető formában vázolta az ó- és középkori orvostudomány fejlődését, részletesen szólt az orvos szerepéről az egészségügyi ismeretek kialakítása területén, néhány példával illusztrálta a hazai ellentmondásos állapotokat. Munkájával — az orvostörténeti adatok közlése mellett — elsősorban nagyobb tiszteletet kívánt az orvosok számára szerezni. A meginduló hazai orvostörténeti kutatás mindinkább igényelte a források feltárását, hiszen Weszprémi munkáján kívül alig támaszkodhatott másra, és enélkül Összefoglaló jellegű kézikönyvet alig lehetett megírni. Ennek ellenére — a disszertációk mellett — rövid lélegzetű írások jelentek meg az orvostörténelem tárgyköréből különböző folyóiratokban (Orvosi Tár, Történelmi Tár, Ország Tükre stb.), amelyek egy-egy korszakot, az európai vonatkozásokat vagy elhunyt neves orvosok adatait tárgyalták. Az egyetemi oktatás kérdésében lényeges változás nem történt, bár 1848 tavaszán ismét napirendre került az önálló tanszék kérdése, de ennek ellenére, rendezésére a szabadságharc ideje alatt nem kerülhetett sor. Az önkényuralom idején még azok is felhagytak próbálkozásaikkal, akik addig írásaikkal, vagy a Budapesti Kir. Orvosegyesületben előadásaikkal ápolták az orvostörténelem ügyét. 13 Viszont 1851—1861 között napvüágot látott Linzbauer Ferenc (1807—1888) Codex sanitario-medicinalis Hungáriáé c. háromrészes, valójában hét kötetes alapműve, amelyben a pesti egyetem tanára a hazai egészségügy forrásait és orvosi törvényeit gyűjtötte össze, felbecsülhetetlen értékű forrásanyagot adott a kutatók kezébe, de forráskiadása mellett több cikket közölt az egyetem orvosi karának történetéről, a járványokról és kisebb-nagyobb témákról Wachtel Dávid német nyelvű folyóiratában, a Zeitschrift für Natur- und Heilkunde in Ungarn c. szaklapban. TÖREKVÉSEK A HAZAI ORV OSTÖ RTÉN ELEM MEGÍRÁSÁRA Linzbauer forráskiadványa valóban ösztönző hatást gyakorolt az orvostörténelem iránt érdeklődőkre, sőt egy újabb nemzedék vállalta a nagyobb sikereket nem ígérő nehéz feladatot. Előbb ismét a szaklapokban jelentkezett e téma, de már elsőrendű forrásnak Linzbauer munkáját jelölték 12 Réti Endre: Egykori doktori disszertációk. Bp. 1974. 13 Kapronczay K.: Orvostörténeti előadások a Bp-i Kir. Orvosegyesületben. O H. 116 (1975), 20. 1145—46.
