Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 109-112. (Budapest, 1985)
A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK ÉS A MEDICINA A RENESZÁNSZ ÉS A REFORMÁCIÓ KORÁBAN - Magyar László: Az antik orvostudomány újjáéledése a reneszánsz hatására
merry (compendium), amely a feljebb már említett, többnyire romlott orvosi szövegeket tartalmazta. Ennek továbbfejlesztett, praktikusabb változata, a kommentáros fordítás. A kommentárok később önállósultak, valószínű, hogy e magyarázatokból kerekedtek az első tudományos értekezések és az első tankönyvek is. A harmadik típus, a herbárium, szintén gyakran tartalmazott görög szerzőtől származó szöveget, de a regimen és a consilia típusú kéziratoknak is kimutathatóan antik gyökerei vannak. A hagyomány folytonossága bizonyos művek esetében egyértelmű: nem kell tehát azt gondolnunk, hogy a reneszánsz mindent előröl kezdett. 8 Ez egyébként a tudomány egy területén s korszakában sem lehetséges. A 13—14. századra azonban e hagyomány nem eleven hagyomány volt többé: a skolasztikus szellemi merevség, a dogmák, a tartalmatlan, ezerféleképp értelmezhető fogalomneveken való viták nem elégíthették ki többé az ébredező európai szellem kíváncsiságát. A fordulatnak a társadalmi s főként a politikai változások is kedveztek. A 14—15. században az Ottoman birodalom kis-ázsiai, majd európai hódításai az antik örökséget még őrző görög szellemi elitet előbb Velence égei gyarmataira, majd magába Velencébe, s egyéb észak- és dél-itáliai városokba űzték. A folyamatot Konstantinápoly 1453-as eleste tetőzte be. Ez — akkori méretekkel mérve — valóságos tudósáradatot kényszerített Itáliába. A menekülő görög intelligencia nem üres kézzel érkezett: hajóik görög auktorok műveit mentették át a tengeren, önnön személyükben pedig a görög nyelv és kultúra kiváló ismerőit, az antik grammatikustermészettudományos hagyomány — szó szerinti — megtestesítőit kapta ajándékba nyugat. A kivándorlás első hullámával érkezett többek közt Leontiosz Pilatus, Boccaccio tanára, Barlaam, a rhétor, és Pléthón, korának legnagyobb görögtudora. 1397-ben Firenzében Emmanuel Khrüszolórász görög nyelviskolát alapít — ezentúl kezd a görög nyelv ismerete minden tudósjelölt számára kötelezővé válni. 9 A 15. századi Medici-Firenzében már csapatnyi görög emigráns működik: Johannesz Argüropulosz, Theodórosz Gaza, Besszarion, Konsztantinosz Laszkarisz és mások. A személyiségek és az átmentett művek hatása nem marad el. Hihetetlen gyorsasággal folyt a könyvek — most már közvetlen — fordítása, majd kiadása. Az átültetés és a szövegkritika munkája közben az eddig használt arab közvetítésű latin fordítások hibáira sorra derült fény. A modern Európában Nicolaus Leoniceus (1428—1524) olasz költő és orvos és Jacobus Sylvius (Jacques du Bois — 1478—1555) francia orvos végzett elsőként efféle szövegkritikai munkát. 10 Az ,,ad fontes" — a forrásokhoz — való igyekezet nemkívánatos eredményeket is hozott. Az addig méltán nagyrabecsült arab közvetítők: Avicenna, Serapion, Mesue, bűnbakokká váltak, az egyre fölháborodottabb filológusok az ő nyakukba varrták a rossz szövegeket, félreértett magyarázatokat, holott ezekért — mint azt a későbbi kutatás kimutatta — inkább a latin fordítók voltak felelősek. A reneszánsz jellemző arabellenességét, a politikai és vallási okokon kívül — részben — ez a tévedés is táplálta. Az ún „neóterikus" irányzat hívei (Manardus, Leonard Fuchs, Campegius) féktelen vitairatokban támadták a középkor megcsúfolt klasszikusait, ellenfeleik, az úh., ,arabisták" pedig hasonló hangnemben adták meg nekik a választ. 11 Az új fordítások azonban nem csak mennyiségükben és minőségükben különböztek a korábbiaktól, hanem szemléletükben is. A korábbiakhoz képest jelentősen nőtt maguknak a szövegeknek a tekintélye. A Constantinus Africanus, Raymundus Toletanus vagy Gerhardus Cremonensis típusú középkori fordító a praktikumot tartotta szem előtt 12 , s ezért gyakoriak a feleslegesnek ítélt, ám néha lényeges részek kihagyásai, az egyszerűsítések, a szövegbe szőtt, gyakran félrevezető be8 Diepgen, F. : Gesch. der Medizin, Berlin, 1949. I. B. 160. 9 Haeser, H.: Lehrbuch d. Gesch. d. Medizin. V. bearb. Aufl. Jena 1875, B. I. 729. 10 Klein-Franke i. m. (2. jegyz.) 20. 11 Klein-Franke i. m. 21—44. 12 Schipperges i. m. (3. jegyz.) 53.
