Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 105-106. (Budapest, 1984)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Huszár György: A vizsgázott fogászok munkássága az 1910-es években

A VIZSGÁZOTT FOGÁSZOK KEZELÉSI MÓDSZEREI, ANYAGI ÉS TÁRSADALMI HELYZETE Érdemes elemezni az államilag vizsgázott fogász kezelési módszereit a vizsgát követő első évtized idején, és azokat összevetni az akkori orvos-fogorvosaink teljesítményeivel. A fogászok fogat ugyan húzhattak, de tilos volt nekik befecskendezéses érzéstelenítést adni. A fogorvosok adrenalint is tartalmazó 2%-os novocainnal kielégítően érzéstelenítettek. A fogászok egy része vagy túltette magát a tilalmon, vagy fagyasztásnak nevezett klóretiles lehűtéses érzéstelenítést alkalmazott, de gyakran húztak fogat minden érzéstelenítés nélkül. A tehetős pácienseknek fogorvos és fogász egyaránt készített igen időálló, de költséges kalapált aranytömést, különben amalgámmal vagy cementtel; majd a gyakorlatban helytelenül porcelánnak nevezett szilikáttal tömtek. A beteg fogbelet legtöbbször arzén készítményekkel devitalizálták, ezt hívták akkor — és gyakran még ma is — idegölésnek. Ha a fogbelet csak részben távolították el, amputálták, akkor a maradékot trikrezol-formalinnal itatták át: ezt hívták mumifikálásnak. A trikrezolformalin átható szaga jellegzetes volt a fogorvosi rendelőkre. Az orvos-fogorvosaink — sajtójuk szerint — szorgalmazták a korszerűbb konzerváló fogászati eljárásokat, és kezeléseik színvonala általában a fogászoké felett állott. A fogászok a legszívesebben fogpótlásokat készítettek. Ezzel egyrészt több pénzt kerestek, mint a fogak konzerváló kezelésével, másrészt fogtechnikai tudásukat itt jót fel tudták használni, és ezen a területen a fogorvosok egy részével szemben fölénybe kerültek. Az első világháború vége előtt a korona- és hídpótlások kizárólag aranyötvözetből vagy platinából készültek. Az elülső fogakra is gyakran kerültek fémkoronák, a páciensek jó része ezt elfogadta. A műfogsorok anyaga vulkanizált kaucsuk és a platinaszegecses porcelán fog volt. Ha a páciens meg tudta fizetni, akkor a fogsor alaplemeze aranyötvözetből is készülhetett. Felső, teljes foghiányt pótló fogsorokat legtöbbször gumi szívókorong rögzítette a szájpadláshoz. Míg fogorvosaink igyekeztek új és újabb eljárásokat és anyagokat alkalmazni, addig a fogászok egyszerűbb, esztétikailag is igénytelenebb, de tartós, időálló pótlásokat szerettek készíteni, és az orvosi szemlélettől távolálló, de az ipari termékek esetén használatos garancia fogalmát sem vetették el. A többszáz államilag vizsgázott fogász anyagi és társadalmi helyzetéről — kevés pontos adat birtokában -— inkább csak a leszármazottak emlékei és benyomásai alapján lehet szólni. A többség sikerrel igyekezett a fogorvosi színvonal felé. 4—6 szobás nagy lakásokban laktak, ebben volt rendelő- és várószobájuk is. A rendelőt fogorvosi igényeknek megfelelően (hatósági orvosok időnként ellenőrizték) rendezték be. Várószobájuk szalonszerű berendezése és az ott levő dísztárgyak, képzőművészeti alkotások a bizalom megnyerésére is irányultak. Talán innen fakadt a képzőművészet, elsősorban a festészet iránti érdeklődésük. Sokat dolgoztak; a hét minden napján (szobaion is) délelőtt-délután a hozzájuk fordulók rendelkezésére álltak (a „rendel" kifejezést nem használhatták). Míg többségük jól kereső ember , akik között budapesti és vidéki ingatlan-, kisebb földbirtok- és versenyistálló-tulajdonos is volt, addig néhányan bizony szűkölködtek. A húszas-harmincas évek súlyos gazdasági válsága nem kímélte a magángyakorlatot folytató fogorvosokat és vizsgázott fogászokat. Betegforgalmuk csökkenését a nem vizsgázott fogtechnikusok működésének is tulajdonították, az ún. ingyen rendelések és a betegbiztosítás szolgáltatása mellett. A vizsgázott fogászokat nem kötötte az orvosi etika; néhány közülük hirdetések, részletfizetési kedvezmény, nagyméretű címtáblák,