Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 102-104. (Budapest, 1983)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK — ELŐADÁSOK - Kapronczay Károly—Szemkeö Endre: A magyar ápolónőképzés kezdetei
A MAGYAR ÁPOLÓNŐKÉPZÉS KEZDETEI K APRONCZAY KÁROLY - SZEMKEÖ ENDRE A múlt század közepén, az orvostudomány szakosodása és fejlődése ösztönzőleg hatott az európai kórházügy átformálódására, új alapokra helyezte a kórházi gyógykezelést, háttérbe szorította az otthoni betegápolást és új követelményeket támasztott az orvos gyógyító munkáját segítőkkel — a mai értelemben vett középkáderekkel — szemben. Az új típusú — a szegényháztól elválasztott, osztályokra tagolt, az orvosok által irányított és a közegészségügyi feltételeknek rendeletekkel szabályozott — gyógyintézetekben (klinikák, városi és magán kórházak stb.) — a férfi és női betegápolókra már nemcsak az élelmezés és a tisztaság biztosítása hárult, hanem meg kellett oldaniuk az ápolás szakszerű körülményeit és bizonyos esetekben — az orvos utasításain kívül is — önállóan kellett a betegágy mellett cselekedniük. Ez utóbbiak már szakszerű kiképzést, megfelelő szintű orvosi és egészségügyi ismereteket feltételeztek. Éppen ezért is vált szükségessé a betegápolók szakszerű kiképzése, a képzési formák megteremtése és e folyamatban az orvosok irányító és oktató munkájának a biztosítása. A betegápoló, mint szakképzetlen személy már legrégebbi orvostörténeti dokumentumainkban feltűnik: emberbaráti szeretetből vagy elhivatottságtól vezérelve, kolostori betegszobákban vagy a szegényházzal még együtt levő egyházi vagy városi ispotályokban, betegápolást vagy idős emberek gondozását végezte. Pontosan ismerjük az első betegápoló szerzetes rendek (johanniták, irgalmasok, Erzsébet-apácák, Vincés nővérek stb.) betegszobáiban és kórházaiban folyt ápolási és beteggondozási munkáját, ahol az egyes rendek főleg gyakorlati kiképzés során sajátíttatták el az új rendtagokkal az ápolás ismereteit. A korabeli viszonyokhoz képest ez a forma adta a betegápolás legmagasabb színvonalát, bár ezen rendek csak a XVIII. századtól képeztettek ki soraikból világi egyetemeken — elsősorban az állami rendelkezések miatt — orvosokat és sebészeket, valamint gyógyszerészeket, akikre rábízták gyógyító intézményeik irányítását, az ápoló testvérek szakszerű kiképzését. 1 A gyógyító rendek, hasonlóan a protestáns egyházak ápoló közösségeihez, elévülhetetlen érdemeket szereztek a XVIII. századi kórházi és ápolási kultúra megteremtése területén, később követendő mintát szolgáltattak a polgári ápoló- és ápolónőképzés megszervezésében. Az egyházi betegápoló intézmények mellett már a XVI—XVII. században mind több városban létesült világi kezelésű és alapítású betegház (ispotály), amelynek fenntartásáról az adott hely polgári közössége vagy a területi közigazgatás szervezete gondoskodott, felügyeletét általában a város (vagy vármegye) orvosára vagy sebészére bízta. Itt helyezték el az egyedülálló idős betegeket, a város szegényeit és az elesett csavargókat, így ezek az 1 Seymer, L. R.: Geschichte der Krankenpflege. Stuttgart, 1936. 72—85.
