Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 101. (Budapest, 1983)

ADATTÁR - Kovács Bertalan: Bugyi István 1931-ben nem publikált beszámolója egy vidéki közkórház sebészeti osztályáról

szeretek, bármennyire is eltávolodtunk azoktól az időktől. Közben nyomattam a sebészi kórtörténeteket, láztáblákat, műtőnaplót, ambuláns naplót... — a láztáblákat rögzítő csipeszektől a kenőcstégelyek feltöltéséhez szükséges gyógyszerek rendeléséig mindent magamnak kellett intézni. A kórtermi ágyak kérdése úgy oldódott meg, hogy az ideg- és elmeosztály főorvosa segítségemre jött. Ő ugyanis kapott új ágyakat s kérésemre 40 db elhasznált, rossz sodronyú sebészi ágyamat átcserélte új ágyakra, és így a sebészi betegek használható ágyakhoz jutottak. Ugyancsak átcserélte az ágyak felszerelését (matracok, ágypárnák) is. Csináltattam sodronybetétes ágy támaszt ókat, sikerült a raktárból fehérnemű pótlást kapnom, gumipárnákat, ágytálakat, irrigátorokat. Megcsináltattam az osztályon a csengőberendezést. A főorvosi szobát (saját bútoraimmal) berendeztem az adminisztráció lebonyolítására. A kórtermekbe éjjeli világító lámpákat szereltettem be, a folyosók és mellékhelyiségek éjjeli világításáról, azok rendbehozásáról gondoskodtam. Sok volna felsorolni azokat az apróságokat, melyek megvalósítása sok gonddal, fáradsággaljárt. S mindezekhez járult a reám háramló, felelősségteljes orvosi munka. Mindjárt az első hetekben a legnehezebb feladat elé állítottak a bizalommal „ad personam" beszállított súlyos sebészi betegek. Tetézte a nehézségeket az a körülmény is, hogy másodorvosom nem volt. Csak „kölcsön" kaptam a belgyógyászat alorvosát, aki ugyan ügyes és megbízható munkaerőnek bizonyult, mégis gyakorlatlan volt a sebészi betegek utókezelésében. Szokásaimat, eljárásaimat nem ismerte úgy, hogy legalább egyszer a legapróbb dolgot is nekem kellett megmutatni, elvégezni előtte. Mikor a helyzet már tarthatatlan volt számomra, kimerültség vett erőt rajtam a túlfeszített munka, hajsza következtében, saját költségemen gondoskodtam olyan segéderőről, aki kezelési módszereimmel, a sebészi betegápolás lényegével teljesen tisztában van. Lehoztam a budapesti Új Szent János közkórházból Michailovits Lehel szigorló orvost, aki közel négy évig orvosgyakornokként dolgozott Manninger professzor osztályán, ott ahol én is mint alorvos, majd később adjunctus működtem. Az ő fáradhatatlan munkájának és szervezőképességének sokat köszönhetek. Mindjárt megérkezése után a terhek jó részét levette vállamról. Három és fél hónapig éjt nappallá téve dolgozott osztályomon, mikor sikerült segédorvossá kineveztetnem. A kezdet nehézségein, a fárasztó, kimerítő munka, a sok-sok akadályon való átvergődés után igazi örömet éreztem, mindenért kárpótlást kaptam akkor, amikor átvettem az új, saját elgondolásom szerint épült, elég jól felszerelt műtőtermet, s ott 1931. március 24-én az első műtétet elvégezhettem. Egy cigányzenészt operáltunk óriási hasfali hegsérve miatt — helyi érzéstelenítésben. Kíváncsian figyeltem a lázgörbét: a műtét utáni napokban legmagasabb hőmérséklete 37,4 °C volt. Teljesen megnyugtatott: a műtő asepsise „in vivo" is jó. B. KOVÁCS, Dr. med., C.Sc. surgeon Dunakeszi, Garas u. 14, Hungary, H-2120