Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 101. (Budapest, 1983)
KISEBB KÖZMÉNYEK — ELŐADÁSJOK - Krajcsovics Pál: Szemelvények a magyarországi rendőrorvosi szolgálat történetéből
rendkívüli halálesetekkel kapcsolatos tevékenység. Az 1887. évi XIV. tc. III. §-a, továbbá az ugyancsak ez évben kiadott 78879. II. számú belügyminiszteri rendelet mellékletének 1—36. §-ai összefoglalják a rendkívüli halálesetekkel és a rendőri boncolásokkal kapcsolatos tennivalók részleteit. Eszerint az illetékes rendőrhatóság felszólítására a rendőrorvos egy intézkedő tisztviselő társaságában kiszáll a haláleset helyszínére, a halál beálltának, a halál okának és az elhalálozás körülményeinek hatósági megállapítása céljából. Rendőri hullaszemlék foganatosítására a következő esetekben került sor: 1. Előzetes megbetegedés nélkül hirtelen elhaltaknál. 2. Baleset folytán elhaltaknál. 3. Öngyilkosságok. — 4. Gyilkosságok. 5. Talált hullák. 6. Magzati hullák feltalálása esetén. Ez esetben ún. „rendőri boncolat" történt. A rendőri boncoláshoz két orvos közreműködése volt szükséges. Budapest belterületén ezen boncolásokat — mint tiszteletdíjas rendőrboncnok — a törvényszéki orvostan rendes tanára vagy helyettese és a kirendelt rendőrorvos együttesen végezte. A külterületeken a törvényszéki orvostani intézet adjunktusa az illetékes kerületi rendőrorvossal együtt végezte a boncolásokat. Ez a gyakorlat megnyugtatóan biztosította a rendkívüli halálesetek tudományos szintű feldolgozását. Az 1900-as évek elején nagymértékben elterjedt prostitúció magyarországi rendőrorvosi ellenőrzését Európa legkorszerűbb rendszerének tartották [11]. Flexner [12] 1913-ban a Szent István Közkórház prostituált osztályáról azt írja, hogy a legkülönb mindazok között, melyeket európai útjai során látott. Méltán büszkék lehetünk arra is, hogy ez időben a bűnügyi szempontból nagyfontosságú rendőri halottszemléket hazánkon kívül csak Ausztriában és Csehországban végezték. A rendőrségi boncolás pedig külföldön ismeretlen fogalom volt. A rendőrség boncolást nem rendelhetett el, s e célból vagy az ügyészséget, vagy a városi egészségügyi hatóságot kellett megkeresnie, az ún. „orvos-rendőri boncolat 1 ' megejtése céljából. Nemzetközi viszonylatban ugyancsak az élen jártunk más hatósági orvosi feladatok megoldásában is. így pl. már 1910-ben az 57 000. számú belügyminiszteri rendelet előírja a gépjárművezetők orvosi alkalmasságának elbírálását, amikor olyan fejlett országokban, mint Franciaországban, az Amerikai Egyesült Államokban vagy Belgiumban e kérdés megvitatására csak 10—15 évvel később került sor. A 250/1929. BM. rendelet pedig a világon először írta elő a gépjárművezetők részére a periodikus orvosi vizsgálati kötelezettséget. A történeti hűséghez hozzátartozik azonban, hogy Budapest területén kívül a rendőrorvosi munka korántsem volt ilyen szervezett és magas színvonalú. Vidéken, ahol ez időben szervezett rendőrorvosi hálózat nem volt, a rendőrorvosi tevékenység jelentős részét, így a hatósági boncolásokat is a polgári egészségügyi szolgálat orvosai végezték. A 900/1936. BM rendelet 23. §-ának 3. bekezdése értelmében a törvényhatóság első tisztviselője minden naptári év elején kijelöli azt a tisztiorvost, aki az orvos-rendőri hullaboncolásokat végzi. E rendelet 24. § (1) bekezdés g) pontja értelmében a városi, községi, és körorvos az orvos-rendőri, valamint a törvényszéki orvosi boncolásoknál közreműködni köteles. A polgári egészségügyi szolgálat orvosainak tevékenységét nagymértékben nehezítette — mint arra Atzél [13] is rámutatott —, hogy a törvény nem határozta meg közelebbről az orvos-rendőri szolgálat fogalmát.
