Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 101. (Budapest, 1983)
TANULMÁNYOK - Lambrecht Miklós: Az orvos- és biológiatörténet pozitivista irányzatának néhány előfutára
TANULMÁNYOK AZ ORVOS- ÉS BIOLÓGIATÖRTÉNET POZITIVISTA IRÁNYZATÁNAK NÉHÁNY ELŐFUTÁRA* LAMBRECHT MIKLÓS Lehet, hogy a medicina historiographiájában nem határolták el a múlt századi történetírás uralkodó methodikai irányzatának, a pozitivizmusnak adaequat képviselőit, de utólag is könnyen besorolhatók a legismertebbek: a nagy életrajzi lexikon-vállalkozások szerkesztői, mint Jean Eugene Dezeimeris (1799—1851), Amédée Dechambre (1812— 1886), vagy később August Hirsch (1817—1894), a történetírók közül pedig Heinrich Haeser (1811—1884). Ha pozitivista történésznek azokat tartjuk, akiknek működése a források feltárására és adatok felhalmozására irányult, úgy az említettek eleve ide sorolhatók be. Tudjuk azonban, hogy a pozitivista történetírás nem szorítható e korlátok közé. Erre világított rá a közelmúlt hazai irodalmában R. Várkonyi Ágnes 1 : „Fogyatékos fogalmaink lennének. .. a pozitivizmus első történészképviselőiről, ha úgy vélnénk, hogy módszerük az anyaggyűjtésben merült ki. Módszertanilag két új eljárással gazdagították a történettudományt. Az egyik [itt összevontan idézem] Comte felfogása értelmében a tények koordinálása, mint a megismerés egyik módja... A másik az összehasonlító módszer." Persze, az adatgyűjtés fontos; Várkonyi szerint a pozitivisták „empirizmusa, makacs törekvése, hogy üres fogalmak helyett a dolgok közvetlen látására jussanak el, kétségtelen, hogy az adatok értékelésére, fölkutatására ösztönözte őket. ..." De e feldolgozás során „A pozitivisták nem létesítettek külön skatulyákat az ipar, a természettudományok, a vallásos hiedelmek adatainak, hanem megkísérelték a kor szerves összefüggéseiben fogni fel azokat." [17] Éppen ezzel az utolsó megállapítással kapcsolatban meglepő, hogy sehol senki sem utalt arra: az a törekvés, hogy az adott kort összefüggései egységében lássa a történész, felismerhető már a pozitivizmus nyitó művét 1822-ben megíró Auguste Comte (1798— 1857) előtti évtizedek tudománytörténeti irodalmában — ezen belül szembetűnően az orvostörténetben. A 18-19. század fordulóján a „pragmatikus történetírás" (főleg a német irodalomban mint „pragmatische Geschichtsschreibung") mutatkozott a történetfilozófia egyik uralkodó irányzatának. Manapság könnyen összetéveszthető a pragmatizmus filozófiájával, amely azonban csak 1878 után bontakozott ki az Egyesült Államokban, Ch. S. Peirce amerikai filozófus névadása nyomán. 2 Ez a jellegzetesen amerikai filozófia azonban nincs összefüggésben az őt jóval megelőző történetfilozófiai-methodikai felfogással. Az utóbbi a 18. századi felvilágosodás eszmerendszerének egyik módszertani megnyilvánulása, és * 1982. Weszprémi-emlékelőadás, MOT 1 R. Várkonyi 86—87. 2 pragma-cselekvés; a „cselekvésfilozófia" igazság-értelmezését bizonyos hasznosság elvek határozzák meg.
