Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 100. (Budapest, 1982)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Baader, G. — Keil, G. (Hrsg.): Medizin im mittelalterlichen Abendland (Magyar László) - Bauer, Arnold: Rudolf Virehow (Kenéz János)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL Baader, G.

—Keil, G. (Hrsg.): Medizin im mittelalterlichen Abendland. (Wege der Forschung B. 363.) Darmstadt, Wissenschaftliche Buchges. 1982., 516 S. A középkori nyugat orvosi szövegeinek kritikája mindmáig mostohagyermeke az orvostörténet tudományának. A kutatás, főként K. Sudhoff és követőinek kezdeményezésére, mégis, e téren is jelentős eredményeket ért el az utolsó száz évben. A Wege der Forschung sorozat 363. kötete nyelvészek, filológusok, orvostörténészek közös munkájának gyümölcse: a 24 tanulmány közel ezer évet és sokezer kilométert kalandoztat be olvasóival. A tanulmányok fele német, fele általános orvostörténeti érdekű, a kötet egyrészt szövegkritikai, másrészt szöveg-történeti tárgyú dolgozatokat tartalmaz. A tanulmányok közül kiemelkedik K. Sudhoff 1913-as, a nyugati középkor orvostörténetéhez útmutatót adó munkája, H. Schipperges az arab medicina toledói virágkoráról szóló cikke és H. Baader az orvosi szaknyelv ókori és középkori történetét áttekintő tanulmánya. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a többi — nagyrészt partikulárisabb kérdésekre választ adó — munka ne lenne az orvostörténet-írás egy-egy mintadarabja. Hisz olyan szerzők írták őket, mint H. Keil, P. Assion, vagy G. Fichtner, akik mind a szakma „nagy nevei" közül valók. Mint a Wege der Forschung sorozat egyéb kötetei, ez a gyűjtemény is kézikönyve, sőt módszertani tekintetben kánonja lehet a kor és a szakterület kutatóinak. Magyar László Bauer, Arnold: Rudolf Virchow. (Preussische Köpfe, Bd. 6). Berlin, Stapp Verlag, 1982. 132 S., 20 T. A XIX. század bővelkedik kiváló orvosokban, kétségtelen azonban, hogy közöttük kiemelkedő helyet foglal el Virchow, akit — talán némi iróniával — az orvostudomány pápájaként aposztrofáltak. Virchow, a politikus arcéle kissé háttérbe szorult. Szerző Virchow-t, a politikust kívánja müveiből és leveleiből kiragadott részletekkel bemutatni. 1840-ben az új porosz király, IV. Frigyes Vilmos sokat megígért, azonban az ifjú Virchow a fogadkozásokat kétkedéssel fogadta és neki lett igaza. 1848 februárjában Felső-Sziléziába küldik az ottani tífusz-járvány tanulmányozására. A beszámolót az orvostörténelem mint a német szocialhygiene magna chartáját tartja számon. A jelentés egy politikai harci kiáltás, mély együttérzéssel az elesettek iránt és egyben a szociális viszonyok mélyreható elemzése. 1848 márciusában a népfelkelést, amelyben Virchow is részt vett, a katonaság leverte, és a forradalomban részeseket üldözték. Virchow jobbnak látta, ha Bajorországba menekül. Würzburgban kapott katedrát. Berlinbe visszatérte után ismét politizálni kezdett és először mint berlini városatya, majd porosz tartományi képviselőként vállalt szerepet a közéletben, később a német birodalom megalakulása után parlamenti képviselővé választották liberális programmal. Virchow élesen szembekerült Bismarckkal, a vaskancellárral, aki párbajra hívta ki, amit természetesen a haladó szellemű Virchow elutasított. Virchow az orvosi hivatást úgy tekintette, hogy az hivatott arra, hogy a szegények ügyvédje legyen.