Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)
TANULMÁNYOK - Rex-Kiss Béla: A vérátömlesztés története hazánkban — történeti előzmények és visszaemlékezés
A szervezés munkájához szükségesnek tartottam, hogy személyes külföldi tapasztalatokat is szerezzek. Ezt nagy mértékben megkönnyítette, hogy 1948-ra a Közoktatásügyi Minisztériumtól ösztöndíjat kaptam vércsoportkutatás céljaira Dániába. (Szovjetunióbeli tanulmányútra akkor még nem volt lehetőség.) Közben meghívást kaptam a Nemzetközi Vértranszfúziós Társaság 1948. V. 28—VI. 2. között Torinóban rendezendő III. kongresszusára. A részvételre a Népjóléti Minisztériumtól az engedélyt megkaptam, s azon hazánk hivatalos küldöttjeként vettem részt. (A kongresszuson részt vett még Merényi Gusztáv is a Honvédelmi Minisztérium kiküldötteként.) Ösztöndíjam felhasználásával Torinóból Amszterdamba mentem, hogy ott a holland Vöröskereszt kezelésében működő transzfúziós intézetet tanulmányozzam. Kb. egy hónapot töltöttem ott, majd innen Dániába utaztam, ahol a koppenhágai Statens Seruminstitutet-ben működő transzfúziós szervezetet és a szárított plasma gyártását tanulmányoztam. Tapasztalataimról a Népegészségügy hasábjain beszámoltam [39]. Az ÓVSZ központi intézete számára felajánlott romos vagy használaton kívüli épületek közül a Daróczi út 24. sz. alatti épületet választottam, nemcsak azért, mert viszonylag kis költséggel átépíthető volt, hanem azért is, mert nagyságánál fogva lehetőséget biztosított a később szükségessé vált bővítésre is. Az ÓVSZ felállítását az 1948. nov. 9-én kelt 11230/1948. Korm. sz. rendelet írta elő. A rendelet végrehajtási utasítása 1949. április 3-án jelent meg (184900/1949. N. M. sz. rendelet [41]. A vérátömlesztéshez szükséges emberi vérnek biztosítását a kormányzat állami feladatnak tekintette, és e célból országos szervezetet létesített. A donorok toborzásának alapelvéül az önkéntes, nem fizetett véradás elvét fogadta el. A kormányzat azt a ma már általánosnak mondható felfogást tette magáévá, hogy a véradás szociális kötelesség, amelynek teljesítésében nem lehet döntő jelentőségű az ellenszolgáltatás, ill. annak mértéke. A véradás indító rugójának a beteg embertárson való segítőkészségnek kell lennie. Első és legfontosabb feladat a központi intézet megszervezése és beindítása volt, valamint a donorhálózat kiépítése a Vöröskereszt által. A donorok toborzása viszonylag zökkenőmentesen és gyorsan történt. A sok népszerűsítő előadásnak, valamint a partes szakszervezeti aktívák agitációjának meg volt az eredménye. Ezzel szemben a központi intézet üzembe állításához a személyi és tárgyi feltételek megteremtése sok akadályba ütközött. Emiatt csakis a minimális igények kielégítéséről lehetett szó. Komoly problémát jelentett a személyzet biztosítása. Ez érthető is, hiszen teljesen új munkakörök ellátására kellett megfelelő embereket találni. Szerencsére elég korán megkaptam a megbízást az intézet megszervezésére és vezetésére így módomban volt a legfontosabb posztokra alkalmas személyek felkutatása. Az is szerencsés körülmény volt, hogy a Székesfővárosi Közegészségügyi és Bakteriológiai Intézetet (amelynek státuszába tartoztam) 1948-ban megszüntették, ill. beolvasztották az OKI-ba, teljes személyi állományával együtt. A Népjóléti Minisztériummal megállapodtam, hogy az intézet alkalmazottai közül zetése alatt álló budapesti orvosegyetemi bakteriológiai és immunitástani intézetben akart létrehozni transzfúziós szolgálatot, ill. vérkonzerváló állomást az egyetemi klinikák ellátására. Ezt a kezdeményezést az akkori Közoktatásügyi Minisztérium támogatta. A Minisztertanács azonban Olt Károly népjóléti miniszter előterjesztése alapján az általam és Simonovits közreműködésének kidolgozott terv megvalósítása mellett döntött. Tervünk megvalósításához sikerült megnyerni Merényi Gusztáv orvostábornok, a honvédség akkori orvosfőnökének támogatását is, aki egyidejűleg a honvédség transzfúziós szolgálatát szervezte. A vele való szoros együttműködés nagyban elősegítette a polgári transzfúziós szolgálat elképzeléseim szerinti megvalósítását.
