Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)

TANULMÁNYOK - Rex-Kiss Béla: A vérátömlesztés története hazánkban — történeti előzmények és visszaemlékezés

Luis d'Agote Buenos Airesben 1914 októberében [1] és tőle függetlenül Lewisohn New Yorkban 1914 decemberében [31, 32] alkalmazta. Ezáltal teljesült az a régi kívánság, hogy a vért folyékonyan lehessen tartani és így alkalmas módon transzfundálni. Az első vtr-t citrátos vérrel, előzetes agglutinációs vizsgálat végzésével Agote végezte Buenos Airesben 1914-ben. A citrátos vér alkalmazása hatalmas technikai egyszerűsítést jelentett már az I. világháborúban, csakhogy ezt csak az entente-hatalmak oldalán használták ki. Az amerikai hadseregben 1918 februárjától a transzfúzióhoz külön egységeket szerveztek, amelyek orvosokból és előre meghatározott vércsoportú donorokból állottak. A franciák még tovább mentek e téren. A transzfúziós egységeket autókkal látták el [53]. A központi-hatalmak oldalán a vtr-val kapcsolatos ismeretek nagyon hiányosak voltak. Bár alkalmilag végeztek a német tábori kórházakban vtr-kat is, de többnyire érvarrás segítségével és vércsoport-meghatározás nélkül. Ez annak volt a következménye, hogy az entente-blokád a tudományos adatcserét is érintette, és Németországban sem a nátrium-citrát alkalmazása, sem pedig a vércsoportok jelentősége nem volt eléggé ismert. Hogy elkerüljék a súlyos és sokszor halálos transzfúziós komplikációkat, egy hamburgi sebész, Oehlecker által ajánlott ún. biológiai próba segítségével válogatták ki az alkalmas véradókat. A citrátos vérrel végzett indirekt transzfúzió az I. világháborúban nagyszerűen bevált. Az I. világháború másik nagy újítása a vérkonzerválás volt. Ez tulajdonképpen az indirekt vtr továbbfejlesztése. Ezzel a következő célkitűzéseket kívánták megvalósítani: a vtr előkészületi idejének legminimálisabbra való rövidítése, a vér minél hosszabb idejű tárolási lehetősége és a szállíthatóság. Mindezeknek előfeltétele, hogy a vért hosszú ideig folyékony állapotban lehessen tartani. Ezt a defibrinálással már a 19. század elején megoldották. Ebben az időben merült fel először a vérkonzerválás gondolata. Számos kísérlet történt ebben az irányban állati vérrel [2, 19, 49, 51]. A nátrium-citrát véralvadásgátló szerként való alkalmazása után az egyszerű citrátos vért próbálták tárolni. Azonban csakhamar kiderült az ilyen vér felhasználhatóságának rövid ideje, valamint nagyfokú érzékenysége a hőmérséklettel és a rázkódással szemben. Rous és Turner 1916ban alapvető vizsgálatokat végeztek a teljes vér konzerválásával kapcsolatban [47]. Nyúlvért konzerváltak dextrózt és citrátot tartalmazó stabilizátorral, sikerrel. Az első sikeres vtr-t emberen a Rous—Turner-íéle eljárással konzervált emberi vérrel Robertson végezte 1917-ben [46]. Az I. világháborút követő évtized az entente-hatalmak háborúban szerzett tapasztalatai felhasználásának jegyében telt el. A leglényegesebb körülménynek a vércsoportok tanának általános elismerését tekinthetjük. A vércsoport-meghatározást a legfontosabb szabálynak nyilvánították és csakhamar az egész világon elismerték, hogy megengedhetetlen a vtr-t a vércsoportok előzetes meghatározása nélkül végezni. így pl. 1924-ben a berlini sebészkongresszuson olyan határozat született, amely szerint a vércsoport-vizsgálat minden vtr előtt elvégzendő. A citrátos vérrel végzett egyszerű indirekt vtr, valamint a különböző (egyszerű vagy komplikáltabb) készülékek, amelyekkel könnyen lehet a vért a donorból a kapóba átvezetni, feleslegessé tették és később teljesen kiszorították az érvarrásos vtr-t. Már a 20-as években mind nagyobb teret hódított a vérkonzerválással való foglalkozás, majd a konzervált vér és plasma alkalmazása [51]. Már az I. világháborúban felmerült a vérpótlás kérdése. Ennek egyik oka az volt, hogy a konzervált vér tárolása és szállítása is problémákat okozott. A másik, hogy felismerték, hogy a vérveszteségek esetén felesleges a teljes vér adása, mert legelőször a folyadék veszteséget kell pótolni, ill. a vérnyomást normalizálni. Ez a felismerés vezetett arra, hogy