Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)

TANULMÁNYOK - Kerekes László: Miért vallott kudarcot Balogh Kálmán, a bakteriológia magyar úttörője?

is. Mielőtt azonban rátérnénk ennek a nagyjelentőségű eseménynek az ismertetésére, foglalkoznunk kell Balogh Kálmán ama a munkájával, amellyel a Pettenkofer-i epidemiológia tételeit kívánta ellenőrizni egzakt laboratóriumi módszerekkel. Nemcsak a teljesség kedvéért tesszük ezt, hanem azért, mert itt a legkifejezettebben mutatkozik meg Balogh Kálmán minden kérdésre választ kereső érdeklődése és bakteriológiai munkásságára is jellemző heroikus munkamódszere. Ezekről a vizsgálatairól is akadémiai székfoglalójában számol be. [21] Bámulatra méltó a munka körültekintő kérdésfeltevése, a kísérletek precizitása, szellemes rendje, a munka méretei és a következtetések hibátlan logikája. De ezután megintcsak szorongva látjuk, hogyan bukdácsol történelmi korlátain, szabadsága önérzetével, a kutató emberi szellem. Az eredeti közlemény terjedelme miatt sajnos csak a lényegét tudjuk ismertetni. Balogh Kálmán a tífusszal kapcsolatban vizsgálja a „talajlég" és a „földár" szerepét a járványok terjedésében és ezzel a „gerj" (a talajból származó) és a „ragály" (emberről-emberre terjedő) fertőzés elkülönítésének a jogosultságát. Vizsgálatait három kérdés köré csoportosítja: „/. Vájjon a hasi hagymázasak ürülékei közvetlenül a testből kiválásuk után fertőző természetűek e ? 2. A talajból származó folyadék visz e magával fertőző csirokat ? 3. Az ürülékek talajban állás közben fertőző erélyben szaporodnak e ?" Az első kérdés megválaszolására tífuszos betegek vizeletével, illetőleg ürülékével fertőzi a kísérleti állatait. A második kérdésre a következőképpen keresi a megoldást. Fekete termőföldet, sárga agyagot és homokot áramoltat át desztillált vízzel. Az így átszűrődött folyadékokkal, amelyekben több-kevesebb baktériumot lát, fertőzi a nyulait. A harmadik kérdést vizsgálva a fertőzéshez tiszta desztillált víz helyett tífuszosok vizeletével, illetőleg székletével kevert desztillált vízzel mossa a talajmintákat. Mindhárom csoportban az állatok többsége láz és dominálóan hasmenés tünetei között elpusztult. Boncolással kideríti, hogy „a házinyulaknál.. .előidézett bántalom a hasi hagymáztól... csak annyiban tér el, hogy a nyirokrendszerhez tartozó mirigyek, a lép és a Beyer tüszők nincsenek bántalmazva." Az első kérdésre tehát igenlő a válasza. Ami a második kérdést — a talajt mint a tífuszos megbetegedések forrását — illeti: „kísérleteimből következtethetni vélem hogy a különböző földekben található baktériumokat az átszivárgó víz magával viszi és. .. oly megbetegedést idézhet elő, mint a hasi hagymázban szenvedő emberek vizelete vagy bélürüléke. Eszerint alig kételkedhetünk azon, hogy a föld árja ... magával viszi a hasi hagymáz fertőző anyagát is... Feltehetőleg igen veszedelmes fog ez lenni akkor midőn a visszatartás felületes rétegekben az emberi lakhelyek közelében történik." Végül a harmadik kérdésben az előző két csoporthoz hasonló kísérleti eredmények „azon következtetést látszanak megengedni, hogy a talaj aligha emeli a hasi hagymázas bél ürülékek fertőző anyagainak hatóerélyét." Kísérleteit azonban „félbe kellett szakítani, mert az állatok ketreczei — a karbolsavval eszközölt szorgalmas fertőtlenítés daczára — hagymázos anyaggal annyira fertőzve voltak, hogy nemcsak a Dunából való, hanem egészen tiszta lepárolt vizet használó házinyulak is oly tünetek között betegedtek meg, mint azon állatok, melyekbe hagymázos anyagot fecskendeztünk és ezeknek megfeleltek a boncz jelek is." A végkövetkeztetésből ezúttal sem marad ki a mindenkori befejezés önkritikusan tartózkodó sztereotípiája. „A talajvizsgálatok minden esetben nagyfontosságúak lehetnek s kétséges kérdések megoldására vezethetnek; azonban ismereteink mai állásán nagy hibának tekinteném ha egyedül annak viszonyaiból akarnók a hasi hagymáz terjedését fejtegetni.