Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)

FOLYÓIRATOKBÓL - Die Waage, 1980—1981 (H. Szende Klára)

A tanult orvosnak keményen meg kellett küzdenie a kuruzslókkal és csodadoktorok­kal. Ez őket is látványos pompára kény­szerítette: pl. magas lovon vizsgálták a beteg vizeletét, onnan hirdették ki a diag­nózist vagy adtak tanácsokat. Az utazó orvos zászlók alatt, herold kíséretében mutatta magát. Számos firenzei művész ábrázolta ezeket a jeleneteket. Az ún. „aranyhintók" végül is a XIX. században tűntek el; de a mágiától való leválást már a XIII. században sikerült az orvosok cé­hének véghezvinnie. A céhszövetség első lépcsőfoka az orvosok összefogása volt. A közösségi praxisnak egyik módja a „bottega" volt. így nevezték azt a közös helyiséget, ahol az orvos a beteg számára elérhető volt. Kívülről különféle jellel, pl. kiakasztott pajzzsal, más-más formájú urinüveggel jelezték. Itt vizsgálták meg a vizeletet, készítették az orvosságokat. A XIV. századbeli céhjegyzés már ,,Arte dei Medici" néven jelölte meg az orvosi céhet. A céhszövetség határozta meg, kik lehetnek a céh tagjai. Ügyelt a képzésükre, előírta a továbbképzést. Boncolást kellett végezniök évente egy-egy férfi és női holt­testen, és nyilvános vitán kellett részt­venniök. A nem vizsgázó vagy alkalmatlan orvost elűzték. Szabályozták az orvosi fizetséget is. A céhek valósították meg az orvos hátramaradottainak és az invalidu­soknak gondozását, illetve biztosítását. Az orvosok testülete fejlődött, majd mint „collegio medico" különült el a XVI—XVII. században. I. Cosimo de Medici módosította, továbbterjesztette ha­táskörüket. Választmányi testületet alakí­tottak az akkori neves orvosokból, szám­szerint 12 tagból. A középkorban három betegség volt az uralkodó. Kezdetben a lepra, melynél a lényeges nem a gyógyítása, hanem az el­különítés különböző módja volt. A pesti­ses megbetegedések tömeges volta megvál­toztatta a gyógyítás egész helyzetét. A lepra gyógyítása az egyház dolga maradt, a pestis az államé, a XV. században fel­bukkanó syphilisé pedig az orvos feladata lett. Az írás befejezéseként a szerzők számos olyan művészt említenek meg, akiket fog­lalkoztatott az orvos- és a természettudo­mány, és azokat műveiken ábrázolták is. Külön jelölik azokat a műveket, melyek Firenzében találhatók. Végezetül megem­lékeznek irodalmi alkotásokról is, mint például a pestis betegséget leíró Boccaccio Decameronjáról; eljutnak Cervantes Don Quijote-alakjáig, akit mint a humánum mo­delljét, a lehanyatló középkor képviselő­jét, ugyanakkor mint pszichológiai érde­kességet mutatnak be. Christian Andrée: Rudolf Virchow als Urzeit forscher. Wie der Geheimrat aus Topfsammlern Topfgucker machte (122— 128. pp.). A Waage 1974. évi 3. kötet 1. számában (1—20. p.) találhatunk egy cikket Rudolf Virchow (1821—1902) halála után nyil­vánosságra hozott leveleiről, melyeket 1888 február—májusában tett, egyiptomi— görögországi utazása alkalmával küldött feleségének. Ezekben részletes pontosság­gal számol be élményeiről, egyúttal mint magánembert is megismerhetjük. Az 1980. orvostörténeti számban meg­jelent írás Rudolf Virchowot, a sejtkór­tan kiváló professzorát, mint őstörténész kutatót és archeológust mutatja be. Virchow első prehisztorikus kutatásait 1865 nyarától kezdte Lübtowban, Pyritz­nél a Daber-tó mellett, ahol a cölöpépítke­zések érdekelték. Kutatásai eredményei­ről a „Zeitschrift für Ethnologie" c. folyó­iratban számolt be. Más területen is ku­tatott, ezenkívül várfalak és erősségek vizsgálataival is foglalkozott, melyekkel gyakran találkozhatott Kelet-Németország­ban. Két kerámiaréteget talált, egy régeb­bit és egy fiatalabbat. A régebbinek, mely i. e. 1100 körüli időtől a korai bronzkor­szakig tartott, Virchow adta a „Lausitz­Kultúra" nevet. Virchow nagy kutatási buzgalma erősen hatott Robert Behla luckaui orvosra, aki

Next

/
Oldalképek
Tartalom