Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Kapronczay Károly: A sebészeti eszközök fejlődése a XV—XVI században
sebészeti eszközöket és műszereket szerkesztett, amelyek alapját képezték a XVíí— XVIII. század műszerkincsének, s további műszerújítások kiindulópontja lett. Az előbb említett sebészek munkái alapvetően fontosak a XV—XVI. század sebészeti műszerkincsének feltárása szempontjából, hiszen a szerzők nemcsak saját és mások eljárásait ismertették, hanem az egyes fogásokhoz vagy beavatkozásokhoz saját eszközeiket is ajánlották. Gersdorf, Brunschwyg és Paré munkái e két évszázad legszebb és legtökéletesebb, képekkel illusztrált összefoglalásai, amelyek teljes tárát adják a korabeli sebészeti műszertárnak. A TREPANÁLÁS ESZKÖZEI Már az ókorban is a legfejlettebb műszertárral, mint a sebészeti technika csúcsa, a trepanálás rendelkezett, amelynek hatása szinte töretlenül a XV—XVI. századig tartott. Hippokratész trepanálási elvei és eljárásai valójában a kosi orvosi iskola felfogását öszszegezték, amelyben kitűnően ötvöződött az egyiptomi diagnosztika készsége az égei tengeri trepanációs technikával. E felfogás és a Hippokratész által ajánlott technika a koponyacsontok sérüléseiből indult ki, amely megkülönböztetett egyszerű repedést, bonyolult törést és a mélybe benyomódott koponyatörést. A kosi iskola főleg az első két csoporttal foglalkozott, részletes útmutatót dolgozott ki, amelybe beletartozott az orvos gondos vizsgálata, a törésvonalak pontos feltárása, de nem riadt vissza a sebek esetleges kitágítását ól sem. Pontosan meghatározták a beavatkozás szükségességének időpontját, bár nem győzték eléggé óvni az orvosokat a káros és végzetes következményektől. Hippokratész felfogása, óvatossága ellenére, radikális szemléletre vall, ezt bizonyítják sebkezelési javaslatai is. 8 Hippokratész műtéti eljárása a trepanáláskor csupán a koponyalemez eltávolításából áll, de óvatosságból nem nyúlt az agyállományhoz. Ez az óvatosság hűen tükrözte a görög orvosok azon szemléletét (Platon nyomán), amely a lélek székhelyét az agyhoz kötötte, így annak bolygatása vagy károsítása az emberi lélekkel szemben jóvátehetetlen. Ez a felfogás határt szabott a koponyasebészetnek, viszont Arisztotelész szemlélete — a lélek székhelye a szív — távlatokat nyitott a trepanálási eljárásoknál, ami legjobban a római orvostudománynak az aggyal kapcsolatos vizsgálódásaiban türköződik. u Hippokratész eszközei technikai tökéletesedést tükröztek az égei tengeri trepnálási technikával szemben, bár az általa ajánlott koponyafúró — zsinórral vagy csak a két tenyér között mozgatva használták — rendkívül hasonlít amezopotámiai (a századfordulón feltárt Babilonban előkerült) ásatások során napvilágra hozott rövid nyelű, bronzból készült koponyafúróhoz. 10 A Hippokratész-féle korongfúró henger alakú volt, a hengeren belül bronz fúróheggyel, amely körül fűrészes fémperem helyezkedett el. A fémhegy átfúrta a csontot, a szaggatott perem pedig kitágította a nyílást. A csont kiemelésére különböző fémeszközöket, például emelőket, szondákat és csipeszeket használtak. Ugyancsak fogók és csipeszek segítségével távolították el a szilánkosan törött koponyalemezcket; a bőrfelület és a lágyrészek átvágására finoman kiművelt bronzkéseket használtak. E technikához a római orvostudomány már alig tett hozzá valamit, viszont Galenosz és Celsus működésében az alexandriai iskola aggyal kapcsolatos megfigyelései és kísérletei tük8 Gurlt, E. : Geschichte der Chirurgie. Berlin, 1898. I—Hl. köt. 9 Katona Ferenc: Az agysebészet története. Bp. 1963. id Pacini i m
