Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)

TANULMÁNYOK - Monory Bulcs: Euthanasia — a pro és contra nézetek tükrében

csak a rendes eszközök alkalmazására köteles, jogosan követelheti, hogy a fölélesztés igyekezetével hagyjon fel az orvos, ha az olyan terhekkel jár, amelyeket lelkiismeretesen nem lehet elvárni. Ilyen esetben az orvos jogosan beleegyezhet a kérésbe. Ekkor sem euthanasiáról, sem pedig a beteg életének szándékos kioltásáról nem lehet beszélni, mert a halál a beteg állapotéinak, és nem a »rendkiviilinek« vagy alkalmatlannak ítélt kezelés megvonásának a következménye. "

la Hazánkban is problémát jelentett az ötvenes években az euthanasia helyes megítélése, egyrészt mert az értelmezés terén ellentmondásos nézetek vívták egymással harcukat, másrészt mert 1959-ig nem volt egységesen elfogadott, hivatalos vélemény e kérdéskört illetően. A kérdés egy időre nyugvópontra jutott, amikor megjelent a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1959. évi 8. számú törvényerejű rendelete, mely tartalmazza: „Gyógyítómegelőző tevékenysége körében az orvos a beteget az adott lehetőségek között az orvostudomány mindenkori álláséinak megfelelő gyógykezelésben részesíti és egyben minden lehetőt megtesz a betegségek megelőzésére. Szükség esetén gondoskodik a betegnek gyógyintézetben történő elhelyezéséről. A legnagyobb gondossággal és körültekintéssel megteszi mindazokat az intézkedéseket, amelyek a beteg életének megmentéséhez, gyógyuláséihoz és munkaképességének helyreállításához szükségesek. . . Az orvosnak az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb gondossággal kell gyógykezelnie... "

l6 Az életviszonyok és a társadalmi fejlődés megkövetelte, hogy az addig hatályos büntető törvénykönyvet újrakodifikálják, s hosszú évek előkészítő munkája révén megszületett az 1961. évi V. törvény, a Magyar Népköztársaság Büntetű törvénykönyvéről. 253. paragrafusának (1) bekezdése tartalmazza: „Aki mást megöl, öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő". Az e szakaszhoz fűzött kommentár pedig kimondja: „A szándékos emberölés alaptényállásának alkalmazási körébe esik a gyermekölés, a kívánatra ölés, a szánalomból történő emberölés"

17 Nagyon frappáns megfogalmazást találunk a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának az 1960-as évek közepe táján hozott, egyik eseti döntésében. A legfőbb bírói fórum kinyilvánította, hogy az élet elleni bűncselekmények megítélése nem függ a sértett egészségi állapotától, életkorától. Egyaránt emberölés, amikor a sértett a halálos ágyon fekvő 70 éves öregember vagy 20 éves, egészségnek örvendő ifjú. A torzszülött elpusztítása is mindenképpen emberölés. Ugyancsak emberölésnek kell tekinteni azt a cselekményt is, amikor az elkövető a súlyosan szenvedő halálos beteget szenvedéseinek megrövidítése céljából, akár egyenesen a sértett kívánságára öli meg. A hatvanas években nemcsak a magyar legfőbb bírói fórum hozott állásfoglalást, hanem például a Svéd Nemzeti Egészségügyi Tanács is foglalkozott e kérdéssel 1963 októberében, amikor is kimondta, hogy a haldokló személy élete meghosszabbításának elmulasztása, vagy „akaratlagos" megrövidítése bizonyos feltételek között „megokolható". Érdekes, hogy a legtöbb állam jogrendje tiltja az euthanasiát, akár a végstádiumban levő beteg halálának siettetése fogalomkörében értelmezzük, akár pedig a genetikai kényszer-euthanasia felvetődésének formájában; ezzel szemben, főként a mai angolszász társadalmakban — de nem kizárólag ott —, más, ellentétes a társadalmi felfogás. Az 1960-as évek angol társadalmának felfogását jól példázza Flechter leírása, aki tanulmányában 15 L. bővebben: The Prolongation of LU. An allocution of Pope Pius XII to an International Congress of Anesthesiologists. 1957. november 24. 16 L. bővebben: A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1958. évi 8. tvr. 2—3. paragrafusát, illetve a 8/1959. (XII. 31.) EüM. sz. rendelet 6-8. szakaszait 17 A Magyar Népköztársaság Büntető törvénykönyvének Kommentárja. (Szerk. Halász Sándor) II. köt. Bp. 1968. 1182. s