Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 97-99. (Budapest, 1982)
TANULMÁNYOK - Rex-Kiss Béla: A vérátömlesztés története hazánkban — történeti előzmények és visszaemlékezés
azokat, akikre szükségem van az új intézetben, magammal vihetem. így azután még kb. egy évvel az ÓVSZ működésének megkezdése előtt megkezdhettem a legalkalmasabb erők kiválogatását. Végül is a központi intézetbe 15 embert vittem magammal. Nehezebben ment az egyes részlegek vezetésére alkalmas egyetemi végzettségű személyek kiválogatása. Hosszas kutatás után végül is osztályvezetőkül Bálás Bélát, Molnár Bélát és Horváth Endrét vettem magam mellé. (Horváth Endre előzőleg mellettem dolgozott, mint adjunktus. Tőlem kapta az indítást a vércsoport-kutatáshoz, ill. a transzfúziós szerológiához. 5 ) A többi státusz betöltése még nehezebben ment: a minisztérium személyzeti osztálya nagyon lassan intézte az alkalmaztatásokat, s ennek eredményeként még egy évvel az intézet működésének megkezdése után is volt betöltetlen állásunk. (A személyzeti osztály akkori vezetője 1956-ban elhagyta az országot, nyugatra távozott. Ez a körülmény többek között bennem is felvetette később azt a gondolatot, hogy azok a nehézségek, amelyeket intézetünk személyzeti ügyeinek intézése terén okozott, talán nem voltak szándék nélküliek; a vérellátás országos és gyors megszervezése ugyanis akkor nemcsak egészségügyi, hanem politikai feladat is volt.) Nagy problémát jelentett a vérpalackok és transzfúziós szerelékek gyártása. Abban az időben még nem voltak erre a célra alkalmas (pyrogenmentes) üvegek és műanyagok sem, így ezeket külön kellett gyártatni. Annak ellenére, hogy a központi intézetben a munkának a rendelet szerint 1949. jan. 1-én meg kellett volna kezdődnie, a termelést csak az év közepe táján tudtuk elkezdeni, de ekkor is csak a minisztérium utasítására, mert ehhez még több biztonsági feltétel hiányzott. Az eü. intézmények részéről ugyanis ekkor már olyan nagy volt az igény, hogy a minisztérium inkább vállalta a rizikót, mint az igények elutasítását. Az év végére már több, mint 20 budapesti eü. intézményt tudtunk bekapcsolni a rendszeres konzerv-vérellátásba. Már az első tapasztalataink is igen kedvezőek voltak. Komoly transzfúziós reakció vagy baleset a konzerv-vér transzfúziók kapcsán sehol sem fordult elő. Az enyhe reakciók aránya sem haladta meg a 4—5%-ot, ami nem volt magasabb az akkori nemzetközi normánál. Stabilizátorként az akkor legkorszerűbb ACD-oldatot használtuk, amihez 1 : 10 ezres koncentrációban bakteriosztatikus szerként — a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően — Merthiolat-ot adtunk. A vérlebocsátás teljesen zárt rendszerben történt. A konzerv-plasma termelését csak későbbre terveztük, de az igény teljesítése elől nem lehetett kitérni. A plasmát az igénynek megfelelő mennyiségben a teljes vérkonzervekről szívtuk le, nem tároltuk és nem kevertük. Plasma készítéséhez lejárt vagy alvadékos vérkonzervet nem használtunk fel. Tervbe vettük szárított plasma készítését is, mégpedig a legkorszerűbb módszerrel, liofilizálással. A plasmagyártás és felhasználás kérdésének tanulmányozására hollandiai és dániai utamon sok időt szenteltem, annak tudatában, hogy a jövőben a terápiában 5 Sajnos már egyikük sem él. (Molnár Béla 1961-ben, Bálás Béla 1973-ban, Horváth Endre 1978ban halt meg.) Ez eggyel több indok arra, hogy pár szóban megemlékezzem róluk, volt munkatársaimról. A beléjük helyezett bizalmat a 2 év alatt, amíg munkatársaim voltak, odaadó és lelkes munkával hálálták meg. A későbbiek folyamán más munkahelyeken és munkaterületeken is bizonyították nem mindennapi tehetségüket. így Bálás Béla a klinikai-laboratóriumi diagnosztikának lett országosan elismert szakembere, akitől sokan és sokat tanultak. Munkáját „Kiváló orvos" kitüntetéssel is elismerték. Molnár Bélának későbbi munkahelyén a B ]2 vitamin hazai gyártásának kidolgozásában szerzett érdemeit Kossuth-díjjal jutalmazták. Horváth Endre mint az ÓVSZ központi intézete vércsoport-laboratóriumának vezetője az ország legkiválóbb szakembere lett és generációkat nevelt a transzfúziós szerológiának.
