Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 93-96. (Budapest, 1981)

KRÓNIKA

a Közel-Keletre, később a dél-európai és franciaországi frontokon harcoló lengyel ala­kulatokkal megjárta a világháború poklát. 1945 végén Wroclawban telepedett le, sokáig kórházi orvosként működött, miközben elvégezte a worclawi egyetem latin-könyvtár szakát. 1952-ben Adam Wrzosek — Wladyslaw Szumowski mellett a 20. századi lengyel orvostörténetírás másik jeles egyénisége — irányítása mellett a medicina múltjából szer­zett doktori fokozatot. Témája a reneszánsz korának orvostudománya, illetve ennek hatá­sa a korabeli lengyel orvostudományra volt. A kövekező évtől már a Wroclawban működő Technika és Tudománytörténeti Intézet munkatársa, az orvostörténeti osztály adjunktusa lett. Magántanári képesítést 1959-ben szerzett, majd az előbb említett intézetből 1969-ben kivált Orvostörténeti Intézet vezetőjének nevezték ki, egyben e tárgykör egyetemi előadói tisztségét is haláláig betöltötte. Kutatási és szakirodalmi területe a reneszánsz korának orvostudománya lett, számos XV/XVI. századi lengyel orvosi kéziratot rendezett sajtó alá, alapvető munkákat jelen­tetett meg e kor európai és lengyel orvostudományáról, de kiemelkedő könyvészeti szak­értőjeként tisztelt hazájában és külföldön egyaránt. Halála előtt jelent meg Albertus Novi­campianusról, Vesalius első lengyelországi követőjéről szóló könyve, amelyben külön is foglalkozott a vesaliusi szemlélet hatásával a kor orvosi gondolkodásának átformáló­dására. Stanislaw Szpiiczynski professzor ismert egyénisége volt a nemzetközi orvostörténeti kongresszusoknak, jó harminc éve minden nemzetközi összejövetelen megjelent, kovácsa lett a különböző nemzeti és a Lengyel Orvostörténeti Társaság kapcsolata kiépítésének és elmélyítésének. Ezt ismerte el 1974-ben a Magyar Orvostörténeti Társaság is, amikor tiszteletbeli külföldi tagjai sorába hívta. Oklevelét 1977-ben vette át Budapesten, és ekkor elhangzott előadása — Simon Simonius és Nicolaus Bucella, Báthory István udvari orvo­sainak vitájáról — tanúbizonyságot adott elmélyült tudásáról, a korszak alapos ismereté­ről és a XVI. századi magyar történelemben való jártasságáról. Halálával igaz barátot vesztettünk el, emlékét kegyelettel őrzi a Magyar Orvostörténelmi Társaság. K. K. ALFÖLDY JENŐ (1904—1981) Alföldy Jenő fül-orr-gégész professzor 1904. január 18-án született az erdélyi Erzsébet­városban, majd Győrött fejezte be középiskoláit. A budapesti egyetemen 1928-ban avatták orvosdoktorrá. Segédorvosi és gyakornoki működés után 1930 és 1934 között a budapesti Fülészeti Klinika tanársegéde volt, ennek megszűnése után a Poliklinika füll-orr-gége osztályára került, majd 1947-től kezdve főorvosa lett. 1961-től a Pécsi Orvostudományi Egyetem Fül-Orr-Gége Klinikájának professzoraként működött, és ő volt a MOTESZ Fül-Orr­-Gége Egyesületének elnöke. Tudományos munkássága elsősorban a fülészet, a fülészeti bakteriológia, a daganatkér­dés, a transzplantáció, a faringológia, laringológia, otológia és a plasztikai sebészet terüle­tén mozgott. Leírt új kórformákat (peritonsillitis detrituosa), új diagnosztikai eljárást dolgozott ki a csecsnyúlvány kopogtatásos és auszkultációs vizsgálatára; a gyors légcső­metszés elvégzésére 1935-ben műszert szerkesztett, majd eljárást dolgozott ki az arcideg­bénulás diagnózisának tökéletesítésére is. Számos részterületet átfogó tudományos mun-

Next

/
Oldalképek
Tartalom