Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pisztora Ferenc: A schizophrenia és a paranoid kórformák gyógyítási kísérletei a Monarchia korabeli Magyarország különféle psychiátriai intézményeiben

hulhicinátoros zavartságban" szenvedőknél pedig a „müleges etetésre" koncentrált, higabb tápanyagot (pl. tejet, tojást, bort, cognacot) ajánl. Ugyanerről a témáról Oláh G. (1903) így ír: ,,. . . mivel ezen psziehotherapeutikus eljárás összeesik az intézeti élet nyugalmával, a szervezet táplálkozási viszonyainak feljavításával, az agyvelő pihenésével és egy eddigi kimagy arázhat at lan gyógyhatánnyal, mely az intézet szelleméből fakad, — olykor a téveszméknek meglepő háttérbelépését és a beteg relatív tcirsadalomképes színvonalon való tartását sikerült elérnünk. . ,"

45 Lechner K. (1902) véleménye pedig: „A betegek élelmezésére nagy gond fordítandó. A tömeges ellátás a konyha legjobb főztje mellett sem elégítheti ki az egyes egyének szükségleteit. A betegekhez vonzó szeretet itt is a személyes érdekek szemmeltartására késztet.. . Eltekintve a sótalan diétától, a vegetarianismustól s az alkoholabstinentiától, amelyeknézeteltérésekre alkalmat adhatnak, általában szent a meggyőződés, hogy az elmebajosoknak Ízléses, jó, erőt adó, fíiszermentes és kielégítő mennyiségit táplálék való.. . Ott, ahol az szükséges, a rábeszélő suggestiótól, sőt a kényszeretetéstől, vagy a per amim táplálástól sem szabad visszariadnunk."

4fi 3. A kor pharmacotherápiája meglehetősen szerény lehetőségekkel és eredményekkel dicsekedhet. A kémiai úton történő gyógyítás szegényes volta magyarázhatja jórészben a nyugtatás céljából használt különféle fürdők, valamint a figyelemelterelés és lekötés érdekében létrehívott munka- és foglalkoztatási therápiák széles körben és intenzív mértékben való alkalmazását a Monarchia idején. Ugyanakkor arról is bőven vannak adataink, hogy elhanyagolva a betegekkel való kellő foglalkozást, nem egy helyen visszaéltek a sedatívumok és hypnoticumok alkalmazásával. A gyógyszerek individuális alkalmazásának a szükségességére figyelmeztet Schwartzer F. már 1858-ban: „De a szükséges gyógyszerek is gyakran összehasonlítandók, mert elmebetegségeknél nincs fajlagos gyógyszer. Valamint a betegségek nem minden egyéneknél ugyanazonosak, okaik és jellemeik eltérése miatt, ügy minden gyógyítandó elmekórosnál egy új feladatot kell megoldani és gyógyelveket felállítani."*

1 Megemlíti, hogy a „részleges őrültségnél vagy egyes tébolynál" gyakran szükséges mákonyt kámforral adni, de „A tébolyodás különféle nemeinél, hol a felingerültség nagy, az érverés telt és kemény, a bőr forró, s a fejvéredények duzzadtak, kevésbé alkalmasak a mákonyszerek."

i8 Általában a gyógyszerek használatában, de különösen az alkaloidákéban, nagy óvatosságra int. Bár a kor általánosan dívó szokását, a vérlebocsátást ellenzi, de teljesen mégsem veti el. Intézetének 1864-ben kiadott „tudósítójában" erről így ír: ,,.. . vérvételeket csak ritkán alkalmaztam, legfeljebb nadályokat vagy köpölyőket a végbélre, nemzőrészekre, vagy a fül mögé. . ."

49 Másutt (1858) azon tapasztalatáról számol be, hogy a vérlebocsátás után a dühösség helyét tébolyodás foglalta el. Hasonló álláspontra helyezkedett a XIX. század kiemelkedő német elmegyógyásza, W. Griesinger (1817—1867) is egy korábban, 1854-ben először kiadott psychiátriai tankönyvében: elítélte az érvágást, hánytatást, hólyaghúzást, de a tartós fürdőket, ópiumot, belladonnát, digitalist alkalmankint javalltnak vélte (Böszörményi Z. 1968). Moravcsik E. E. a tébolyodottság esetében használható „csillapító, részben álomhozó" szerek között említi 1897-ben a brómkészítményeket, a sulfonalt, trionalt, chloral hydratot és a paraldehydet. Kellemetlen paraesthesiák, paralgiák jelentkezése45 Oláh G.: i. m., 105. 46 Lechner K.: i. m., 110. ,; Schwartzer F.: i. m., 92. 48 Schwartzer F.: i. m., 106. 10 Schwartzer F.: i. m., 14.