Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pethő Bertalan: A psychiatria mint történeti rendszer

Laing psychedelicus — egyébként a schizophren és a psychedelicus élményt és viselkedést összezavaró — ideológiája (The politics of experience, 1967) szerint pl. a schizophren személy nem beteg, hanem különös „utazáson" levő ember, és ha történetesen suicidal, akkor ezt utazása kockázatának számlájára kell írni, hiszen az utazások veszélyesek.. . A iatrogenia ebben a vonatkozásában kóros szociális izolátumok, szubkultúrák, műtermékek létrehozatalában áll. A biológiai psychiatria pozitív iatrogeniáját ezzel szemben a biológiai therápiák (sokk-kezelések, pharmacotherapia, leucotomia stb.) túlhajtása és organikus károsodások „termelésének" lehetősége képezi. E két irányzat antinómiáját a „psychiátriai betegség" operacionista értelmezésének feloldásával lehet megszüntetni. A két irányzat rejtett operacionista axiómája ugyanis azonos: elmebetegnek azt tekintik, akit a társadalom elmebetegnek minősít. Ennek az axiómának csupán az interpretációja ellentétes értelmű. Az antipsychiatriai-szociálpsychiatriai szemlélet kétségbevonja e minősítés jóhiszeműségét, és szemfényvesztésnek tartja az elmebetegnek minősített személyekkel űzött tudományos psychiátriai procedúrát, a biológiai psychiátriai szemlélet pedig úgy tekinti a betegség-fogalmat, mintha ez független lenne mind a társadalmi környezettől, mind a szakmai előítéletektől. Megoldást a „deviancia" egyszerre társadalmi és személyes szempontú, továbbá árnyaltabb megfogalmazása, valamint a diagnosztikai és rehabilitációs folyamat dialektikájának az elemzése ígér. Az adaptatio-inadaptatió társadalmilag indokolt, még indokolható és már indokolatlan formái, személyesen pedig megérthető és megérthetetlen formái csak részben fedik egymást, és a devianciák két párhuzamos sorát definiálják. A „psychiátriai betegnek minősítés" tartománya jórészt az indokolhatatlan és megérthetetlen szélső tartományba esik, a verifikálható testi betegség pedig ennek a tartománynak is csak egy szűkebb szektora. A diagnosztikai folyamatban a társadalmi és a személyes minősítés csupán a társadalmi szférában érvényes (4. tábla). Ezen a fokon a „diagnózis" még csupán „kiválasztás" ill. „kiválasztódás a többi közül". A kiválaszt(ód)ott egyénnel való foglalkozás során azután a szociális, a psycho(patho)lógiai, az anthropológiai és a biológiai-organikus normák szerinti egyre speciálisabb, szakszerűbb és tudományosabb minősítés alapján fejlődik a dysfunctio tényének és a bajnak megállapítása psychopathológiai, majd az esetek nagy részében medicinális (somaticus) diagnózissá. A gyógyítás és a rehabilitáció ugyanaz a folyamat ellenkező előjellel, vagyis a medicinális psychiatria a társadalomból társadalomba vezető sajátos út „legmélyebb középső" szakaszát képezi. 7. HOLOPSYCHIATRIAI PERSPEKTÍVA ÉS INTERNOSEPTÁLIS MEGHATÁROZOTTSÁG Korunk psychiatriájával szemben támasztott igény — mind a különféle történelmileg kialakult irányvonalakat, mind az egyre szélesebb és megalapozottabb metodológiai bázist tekintve — a szintézis megteremtése. Holopsychiatriának ezt a kimunkálandó, átfogó tudományos psychiatriát nevezzük. A vázolt antinómiák megoldási lehetőségeit figyelembevéve és sajátosan psychiátriai (medicinális) kiindulópontot választva, ilyen szintézis irányába mutat a betegségegységek fogalmi kontinuumát (5. tábla) szem előtt tartó kutatás és a psychiátriai betegségek residualis dimenziójának psychopathológiai-anthorpológiai fesztávban történő vizsgálata, valamint az ennek megfelelő széles spektrum, adekvát therápia kidolgozása [85]. A betegségegy-