Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pethő Bertalan: A psychiatria mint történeti rendszer

az újonnan érvényesülő anthropocentrikus irányvonal úgy kerül ellentétbe a korábbi (klinikai és experimentális irányzatra polarizálódó) törekvésekkel, hogy az utóbbiak nosocentrikus irányvonalként állnak össze vele szemben. A kifejlődő anthropocentrikus irányvonal tudományosságát viszont éppen a nosocentrikus irányvonalra való negatív vonatkozás adja : a tudományelőttes, de emberközpontú psychiatriától ez a mozzanat különbözteti meg. Végső soron nem marad olyan tünet és kórkép, ami a statikus vagy genetikus megértés számára feloldhatatlan lenne, és ennek a tendenciának fordítottjaként bizonyos előnyben részesített magyarázó elvek minden tünetre és betegségképre alkalmazhatók. A túlzottan és indokolatlanul kiterjesztett, az abszolutizált és megcsonkított megértés és megmagyarázás, továbbá csupán elméletek vagy ellenőrizetlen ill. ellenőrizhetetlen közbenső változók révén közvetett megértés ill. megmagyarázás alkalmazásával új, de a módszertani zavar következtében egymással összemérhetetlen irányzatok születnek a psychiatriában. Ezeket az irányzatokat a betegek leírásának vonatkozásában postnosológiai tünetlabilitás jellemzi, a sokféle összemérhetetlen irányzat létezése pedig újra megerősíti a psychiaterekben a nyelvzavar nosológiai korszakban elhalványuló érzését. Az irányzatok közötti napjainkig tapasztalható nyelvzavarnak a megszüntetése elméletileg a módszertani tudat elhalványulásának nyomonkövetésétől, módszertani sajátosságainak felderítésétől és a módszertani újraeszméléstől (Pethő 1969), empirikusan pedig a tudomány haladásától és a tapasztalatok felhalmozásától várható. 4.3. A psychiatria krízise és a krízisben született irányzatok rendszerezésére tett kísérletek A beteg ember, sőt általában az ember egészének megismerésével kecsegtető megértés módszerének bevezetését először általában önkritikával és lelkesedéssel fogadtákaz agypathológiai irányzatú psychiatria művelői is. Amint azonban észlelhetőkké váltak a megértés módszerével űzött túlkapások és a megértés módszerének a megmagyarázás módszeréhez hasonló egyoldalúsítása és torzulása, az önkritika mellett a kritika is hangot kapott. Stransky pl. a megértés jegyében kialakult, kutató gyakorlat számára értéktelen „metapsychiatria" elítéléséhez a következő szavakat fűzte: „És nyíltan be kellene vallanunk: mi, klimkailag-biológiailag orientált psychopathológusok nem vagyunk mentesek a hibától. Hosszú ideig, nevezetesen a Jaspers által 'agymitoléygiainak'' nevezett korszakban nagyonis mellékesnek tartottuk és felülről kezeltük a psychosisok psychés jelenségeit..." (1921, 137.). Részint a megértés és a megmagyarázás módszere tisztázatlanságának és illetéktelen használatának, részint a régebbinek tűnő megmagyarázás nosológiai irányvonallal és az újabbnak látszó megértés antinosológiai-anthropocentrikus irányvonallal történő összekapcsolódásának következtében szintézis nem jött létre. A frontok egyre inkább polarizálódtak és egyre áttekinthetetlenebbekké váltak. A vezérszólamot egyfelől a „lélek nélküli psychiatria" csepülői, másfelől a psychiátriai neophilosophusok (Stransky), az „Überpsychiatrie" érzésekre, hitre és sejtésekre alapozó híveinek ostorozói (pl. Hoche 1926) vitték. Mindkét irányvonal hibáit látva és kiutat nem találva általános krízis-hangulat alakult ki a 20-as évek psychológiájában, és — gyakorlati fontossága miatt még hangsúlyozottabban — psychiatriájában (pl. Bumke, O.: Eine Krisis der Medizin, 1928, Aschner, B.: Die Krise der Medizin, 1926). Bár megoldási javaslatok születtek, továbbá új felfedezések és eredmények növelték a psychiaterek önbizalmát, ez a krízis napjainkig sem múlt el. hanem hol erősbödik a már kialakult