Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)
PSZICHIÁTRIATÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK - Pethő Bertalan: A psychiatria mint történeti rendszer
mat következményének tekintik az elmebetegséget, annyira feledésbe ment, hogy az egységpsychosis tana sokszor — tévesen — antinosológiai álláspontként szerepel. Az experimentális irányzat belső ellentmondása a vizsgálat tárgyát, a beteg embert és a betegséget tekintve a mozaikszerű elemek egységes szemlélet nélküli halmozódásában, metódikailag pedig a természettudományos és a történettudományi módszer dualizmusának megjelenésében észlelhető. A klinikai vizsgálat experimentális irányú szigorúbbá tételére legalkalmasabb ún. intelligencia-vizsgáló eljárásokat áttekintő kritikai referátumában Jaspers már 1910-ben „terméketlen, közömbös munkák tömegéről" (402.) beszélt, amelyek nem ösztönzőleg, hanem bénítólag hatnak a kutatásokra. A psychológiai kísérlet így nem érte el célját. Kraepelin 1896-ban még lelkesedéssel írta, hogy az elmeorvos az egész embert tekinti, és ennek megfelelően olyan psychológiai „vizsgáló módszereket kell találni, amelyek psychés tevékenységünk minden egyes irányába bepillantást engednek" (65: 8.). Tankönyve 8. kiadásában (1909,1. 487.) viszont már úgy nyilatkozott, hogy a psychológiai állapotfelmérés inkább hasonlít a vizsgálóbíró eljárásához, mint természettudományos kutatáshoz. Ebben a megfogalmazásban a módszertani dualizmus rezignált tudomásulvétele tükröződik. Wundt (1905, 29.) még kétféle egzakt módszerről beszélt az „egyszerűbb psychés folyamatok elemzésével", ill. „az általános érvényű szellemi termékek megfigyelésével" kapcsolatban, és bár csak az elsőt tekintette experimentálisnak, mindkettőt természettudományosnak tartotta. Valójában azonban — mint erre Jaspers már 1910-ben rámutatott említett referátumában (403.) — az „objektív" vizsgálatnak már két egészen különböző értelme van: egyfelől a mérhető dolgok egzakt számbavételét, másfelől a beleérezhető és megérthető dolgok „helyes" felfogását jelenti. 4. A BETEG ÉS A BETEGSÉG; A NOSOCENTRIKUS-ANTHROPOCENTRIKUS ELLENTÉT KIFEJLŐDÉSE A XIX. sz. utolsó évtizedére olyan korábbi tudományos kezdeményezések értek be, amelyek határozottan átalakították a már hagyományossá vált pozitivista filozófiai, mechanikus tudománylogikai és elemlélektani szemléletet. Dilthey 1894-ben publikálta „Gondolatok egy leíró és taglaló psychológiáról" című művét, a Brentano nyomdokain járó Husserl „Logikai vizsgálódásai" 1900-ben láttak napvilágot, Freudnak a hisztériáról Breuerrel közösen írt tanulmányai 1895-ben jelentek meg, Ehrenfels pedig 1890-ben közölte „Az alakminőségekről" szóló tanulmányát. 4.1. Megmagyarázható és megmérhető összefüggések A korszellemnek ez a történelmi és társadalmi átalakulásokat jelző változása a psychiátriában a módszertan tisztázásával segítette elő a klinikai és az experimentális irányzat sterillé váló antinómiáinak meghaladását. A psychiátriai módszertan tisztázása Jaspers nevéhez fűződik. Mint 25 évvel az „Allgemeine Psychopathologie" megjelenése (1913) után K. Schneider írta, „csak ettől a könyvtől kezdve létezik tudományosan kielégítő psychopathológia". Jaspers világosan elkülönítette egymástól a lelkiélet egyes tényeit, megérthető és kauzális összefüggéseit, valamint a lelkiélet egészének megragadását. Az első területre a lelkiélet phaenomenológia által tárgyalt szubjektív jelenségei és objektív teljesítményei, továbbá a somatopsychológia körébe tartozó jelenségek, valamint a kifejezéslélektan és az alkotáslélektan által tárgyalt
