Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 92. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Miczbán Izabella: A sejtkép személetének alakulása a XX. században (magyar és angol nyelven)

TANULMÁNYOK A SEJTKÉP SZEMLÉLETÉNEK ALAKULÁSA A XX. SZÁZADBAN XS^öze! másfél évszázada (1838—1839) alakult meg az egész élővilágra érvényes sejtteoria, amely a növényi és állati szervezetek egységes értelmezésére, közös nézőpontból történő szemléletére irányult [6, 22]. A sejttan illetőleg ezzel kapcsolatosan a sejtkép szemléletének egyenes fejlődése a mikroszkópos anatómia irányában történt. A Morgagnitól (1682—1771) származó anatómiai gondolat Virchow (1821—1902) cellularpathologiájában nyert betetőzést. Körülbelül ezidőtájt jelentkeztek olyan törekvések, amelyek kóros sejtalakokból következtettek betegségi folyamatokra [24]. A cytologia gyakorlati vetületével, a cytodiagnosztika kezdeti megjelenésével állunk szemben. A főcél az onkocytodiagnosztika volt, vagyis a malignus daganatok korai diagnosisa a „specifikus tumorsejt" feltételezése alapján. Miután ez a hypothesis tarthatatlannak bizonyult, a cytodiagnosztika egy időre háttérbe szorult, nem kis részben éppen a klasszikus cellularpathologusok nyomására, akik bizalmatlanok voltak az új vizsgáló módszerrel szemben, mivel a cytodiagnosztikai kenetek nélkülözték a szövettani kép összefüggő, vizuális információit. Csupán századunk második negyedében, Papanicolaou (1883—-1962) fellépése hozta meg a klinikai cytologia, a cytodiagnosztika reneszánszát. Az ún. klasszikus szövettan rögzített és festett készítmények alapján vizsgálta a sejtek és szövetek struktúráját. A klasszikus cytologia a pontosan kidolgozott mikrotechnika alapján reprodukálható sejtképeket produkált. Jellemezheti ezt az ábrázolásmódot Nisslnek az idegsejtről felállított aequivalenskép elgondolása. Ez alatt értjük az idegsejtnek azt a mikroszkópos képét, amelyet egy meghatározott módon jelölt állat szöveteiben, az idegszövet meghatározott mikrotcchnikai kezelése után, meghatározott feltételek mellett következetes szabályszerűséggel észlelhetünk. Kétségkívül korrekt megállapítás, nem a sejtet, hanem a sejtnek mintegy analógiáját látjuk. A korrekt módszerek korrekt eredményeket szolgáltak, szilárd alapokra helyezték a morfológiát. E szilárd alapok azonban merevek is voltak, amelyeken a további fejlődés megrekedt Ebben a periódusban a morfológiát sokan befejezett tudománynak tekintették. Ez idő tájt alakult ki az a „szállóige": „Ein Anatom ist entweder faul, oder dumm." A tudománytörténet ismer analóg eseteket. Köztudott, hogy a fiatal Planckot le akarták beszélni a fizikusi pályáról, mivel kár lenne tehetségét egy olyan befejezett tudományra pazarolni, mint a fizika. Szerencsére sem Planck nem fogadta meg a tanácsot, és szerencsére akadtak morfológusok, akik észrevették a zsákutcát és meg is volt bennük a képesség, hogy a holtponton átlendüljenek. Hazánkban az utóbbi álláspontot képviselte a Huzella iskola, amelynek keretében Törő, Kiszely, Lengyel és Vadász az általános biológiai szemlélet keretében foglalkoztak a sejtproblémával. Szentágothai MICZBÁN IZABELLA [7, 14, 16].