Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

FOLYÓIRATOKBÓL - Sudhoffs Archiv, 1979, No. 1—4. (Rákóczi Katalin)

1688) nem került közvetlen kapcsolatba a kartéziánusokkal, mégis közel állt hozzájuk, mert átvette módszerüket és azt a tételt, hogy a szellemi és testi dolgok különállóak. Wittembergi évei (1701— 1737) tudományos fellendüléssel jellemezhetők. Fiziológiájában elveti Stahl animizmusát, szerinte a szellem nem oka minden emberi cselekedetnek, mert az óraműszerűen működik, oka pedig a részek célszerű összműködésében keresendő. A szellem és test viszonyának meghatározásában ebben az időben is Descartes-hoz áll közel. Munkássága fontos bizonyíték arra is, hogy a kartéziánus eszmék hatottak a 17—18. századforduló Németországában. Crossgrove, William: Zur Erforschung des „Älteren deutschen Macer'''' (71—86. p.). A középkori német szakpróza-kutatás és -feltárás rendkívül elmaradott helyzetére hívja fel a figyelmet a szerző. E sok szakértelmet, türelmes kutatást igénylő munkát hátráltatja, hogy a könyvtárak nagy része nem rendelkezik tudományos segédletekkel, katalógusokkal és a föllelt kéziratok egy része hiányos feldolgozású. A német „MacerFloridus" füvészkönyv azonosításának filológiai eljárását és a párhuzamos szövegek összevetésének igen tanulságos példáját nyújtja a szerző e cikkében. Bd. 63. Heft 2. Jaki, Stanley L.: Das GravitationsParadoxon des unendlichen Universums (105—122. p.). 1917-ben jelent meg A. Einstein legismertebb műve a speciális és általános relativitáselméletről, mely 3 éven belül 3 újabb kiadást ért meg, sok nyelvre lefordították, és népszerűségéből a mai napig nem veszített. Paradoxonnak nevezi a szerző ezt a nagy népszerűséget, hiszen olyan megállapításokat tartalmaz a tudósoknak írott mű, amelyek az átlagos elme számára érthetetlenek és elfogadhatatlanok. A szerző Bentley, Halley, Newton, Cheseans, Olbers, Zöllner, Seeliger és más tudós munkásságát is méltatja, kiknek tevékenysége fontos határkövet jelent Einstein elméletének végső megfogalmazásához. Schutt, Hans-Werner: Über die Einführung der Präfixe para-, meta- und ortho- in die chemische Nomenklatur (123—135. p.). A kémiai nomenklatúra kiegészítésére két tudós : G. W. Korner (1839—1925) és C. Graebe (1841—1927) szinte egy időben alkalmazta a para-, meta- és ortho- prefixumokat. Érdemeik elismerésével nem maradt adós az utókor. A szerző elhatárolja azokat a területeket, ahol a két tudós működött, és megállapítja, hogy mindkettő elmélyült kutatására volt szükség ahhoz, hogy egy fontos feladat megoldódjon a múlt század hatvanas éveiben. Cassebaum, Heinz: Die Stellung der Braunstein- Untersuchungen von J. H. Pott (1692—1777) in der Geschichte des Mangans (136—153. p.). A szerves kémia történetét feldolgozó szerzők egyértelmű elismeréssel szólnak C. W. Scheele (1742—1786) érdemeiről, és feltűnően keveset említik J. H. Pott nevét. A szerző a 18. századi fejlődést elemezve, részletesen ismerteti Pottnak a magnézia és barnakőre vonatkozó kutatásait, szétválasztva a két tudós működési területét. Az elsőbbséget Pottnak juttatja, kinek munkáját Scheele továbbfejlesztette. Mindkettő érdemei vitathatatlanok. Stahnke, Joachim: BlutfarbstoffKristalle von Reichert bis Hoppke-Seyler (154—189. p.). A cikk Reichert azon tételét veszi alapul, hogy a szerves anyagok is kristályosodhatnak, amelyet a vérrel kapcsolatban be is bizonyított. A fejlődés hosszú évtizedei és sok neves tudós közreműködése kellett ahhoz, hogy Hoppe-Seyler a legalkalmasabb módszert kiválaszthassa és 1862-ben pontosan leírhassa. Attól kezdve a hematológiában erőteljes fellendülés követke-