Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

FOLYÓIRATOKBÓL - Medizinhistorisches Journal, 1978, No. 1—4, (Némethy Ferenc)

klinikus professzor A. Röschlaub (1775— 1854) személyes és tudományos kapcsolatának alakulását a szoros barátságtól az elkeseredett szembenállásig. Kezdetben mindketten kölcsönös támogatást reméltek egymás tudományos rendszerétől: a természetfilozófiától, ill. az Iateriától (így nevezte Röschlaub az általános gyógyászatot). Hamarosan kiderült azonban, hogy céljaik merőben ellentétesek. Röschlaub az orvostudomány végső céljának a gyógyítást tekintette, a természetfilozófiát csak eszközként, medicina propaedeutica gyanánt kívánta alkalmazni. Sendling viszont természetfilozófiájának csupán egyik „adatszolgáltatóját" látta az orvostudományban. Kettőjük vitájában először tűnik fel a 19. század orvosi dilemmája: a természettudományos exaktságú diagnózis, vagy a maga gyöngéinek tudatában levő, de mégis cselekvő terápia az előbbrevaló. Lohff, Brigitte: Johannes Müllers Rezeption der Zellenlehre in seinem „Handbuch der Physiologie des Menschen''' (247—258. p.). Johannes Müller (1801— 1858) azonnal felismerte a sejttan tudományosjelentőségét a biológia szempontjából, s ennek megfelelően módosította klasszikusnak számító élettani kézikönyvének egyes részeit az újabb kiadásokban. Másrészt úgy látta, hogy a sejtfogalom bevezetésével még nincs megoldva az élet eredetének kérdése, ezért tartott ki továbbra is az „életerő" (Lebenskraft) tétele mellett. Hickel, Erika: Der Apothekerberuf als Keimzelle naturwissenschaftlicher Berufe in Deutschland (259—276. p.). A 19. század elején a természettudományokkal való foglalkozás nyitotta meg a gyógyszerészek előtt a társadalmi emelkedés útját. A gyógyszerészképzés reformja nagy mértékben járult hozzá a szakma társadalmi rangjának emelkedéséhez, a gyógyszerészek sorából kikerült szakkémikusok és -botanikusok pedig elősegítették a kémia és a botanika önállósodását, „professzionalizálódását". A szerző az angol és amerikai szociológia fogalmait a német viszonyokra alkalmazva elemzi a professzionalizálódás folyamatát a 19.században. Simmer, Hans H.: Ostwalds Lehre vom Romantiker und Klassiker. Eine Typologie des Wissenschaftlers (277—296. p.). Az 1909. évi kémiai Nobel-díj birtokosa, Wilhelm Ostwald (1853—1932) még ugyanabban az évben megjelentette „Große Männer" c. életrajzgyűjteményét, amelyben a tudósok tipológiáját is felvázolja. Klasszikusokat és romantikusokat különböztet meg: az előbbieket a hosszú, az utóbbiakat a rövid reakcióidő jellemzi. A klasszikusok a végső tökéletességig igyekeznek műveiket kidolgozni, tartózkodóak a közlésben, azonosítják magukat művükkel, a legszívesebben magányosan dolgoznak, tanárként nem válnak be, hajlamosak a dogmatikus merevségre. Ostwald ide sorolja Newtont (1642—1727), Gausst (1777—1855), Helmholtzot (1821—1894), Hertzet (1857—1894), Julius Robert Mayert (1814—1878) és Faraday-t (17911867). A romantikusok jellemző vonásai: az ötletesség, az eszmegazdagság, a témaváltás könnyedsége, a felületességre való hajlam, az egyszer megalkotott művel szemben némi nemtörődömség, az iskolateremtő és jó tanári képesség. Ehhez a típushoz tartoznak: Liebig (1803—1873), Heinrich Gustav Magnus (1802—1870), Charles Frédéric Gerhardt (1816—1856) és Humphry Davy (1778—-1827). Simmer tanulmánya Ostwald életpályáját, művének előtörténetét, tartalmát és fogadtatását ismerteti. Machetanz, Hella: Trichinen und die Duell-Forderung Bismarcks an Virchow im Jahre 1865 (297—306. p.). Otto von Bismarck (1815—1898) porosz miniszterelnök személyes becsületsértésnek tekintette Rudolf Virchow (1821—1902) liberális képviselő 1865. június 5-i par-