Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Gaude, W.: Die alte Apotheke (Rákóczi Katalin)

is. Sok adatot közül a kórházak állapotáról, meglepő hangjának kendőzetlensége a hiányosságok feltárásánál — pl. a berlini Charité esetében, melynek irányítása nem az orvosok kezében volt. A halálozás itt volt a legmagasabb. Különös gonddal ábrázolja a collegia medica-chirurgicát, mely áldatlan állapota ellenére mégis jelentős szerepet játszott az új sebésznemzedék képzésében. Az elméleti oktatást nem vették szigorúan, de a gyakorlati képzésre különös hangsúly esett. Az egyetemi klinikák csak a 18. században kezdtek fejlődni az 1745-ben van Swieten által alapított bécsi klinika mintájára. Nagyra értékeli azt az 1783-as bécsi rendelkezést, amely az első lépés volt ahhoz, hogy a sebészet oktatása ismét polgárjogot nyerjen az egyetemeken. A könyv értéke egy sajátságos szociológiai szempont, amellyel a sebészeket és a szűkebb szakmát a társadalom egyéb rétegeivel Összehasonlítja. A sebészekre nézve igen hátrányos helyzetképet fest, amit el kell fogadnunk. Sok hasznos adatát hálásan, megállapításait azonban kritikával kell néznünk, hiszen elég szubjektív történelemfelfogása az orvostörténelemnek az egyetemen való oktatását is megkérdőjelezi. Rákóczi Katalin Gaude, Werner: Die Alte Apotheke, Eine tausendjährige Kulturgeschichte. Leipzig, Koehler und Amelang, 1979. 220. S. Abbildungen. A gyógyszerészettörténet az emberiség kultúrhistóriájának jelentős fejezetét alkotja, amely a művészetek, morál, tudomány és a társadalmi élet számos területén éreztette hatását. A medicinával együtt született, kebelében fejlődött; bár kötelékei az idő folyamán meglazultak és átalakultak, a mai napig sem tudott elszakadni attól. A szerző ezt a fejlődést kíséri figyelemmel német nyelvterületen mintegy ezer év távlatában. Nem ígér teljes történeti tablót, sajátos koncepciójával a 6—16. század legjellemzőbb momentumait ragadja meg és a továbbfejlődés tendenciáit is megjelöli. A tudományos gyógyszerészet kezdetét a 6. századtól, a Monte Cassinóban született „Regula Benedicti" c. kódex megírásától számítja. Az első törvénykönyvben leírt regulák a rendtársaknak szóltak, de Nyugat- és Közép-Európában is mintegy fél évezredig általános érvényességre tettek szert. A melfi ediktum (1231) már szabályozta az orvosok és gyógyszerészek hatáskörét, a taksákat, érintette az esküt, és ezzel az egész német-római birodalomra érvényes rendszabályokat írt elő. A középkor gyógyszerésze már patrícius és kereskedő, és a 19. századig a haladó polgárság rétegéhez tartozott. Tekintélyénél és vagyoni helyzeténél fogva befolyásolhatta az egész város életét. Testületi és céhszabályok őrizték az egész középkoron át a privilégiumokat. A könyv második része magával a patikával mint intézménnyel, építészeti stílusaival, védőszentjeivel, jelvény- és szimbólumrendszerével foglalkozik. Berendezése is korhoz kötött. A patikaedények gazdag, színes sokfélesége változatos anyaga és formái művészi ihletésre vallanak. Népszerűségüket bizonyítja, hogy a német manufaktúrák és műhelyek termékei keresett cikkek voltak, és egész Európában fellelhetők. A nélkülözhetetlen mozsarak, mérlegek, súlyok néha nehéz feladat elé állítják a szakembert is, táblázatos áttekintés könnyíti meg az összehasonlítást. A könyv harmadik része a materia medica fejlődését ábrázolja. Az évszázadokon át keletről kalandos úton-módon érkező gyógyanyagok mellett egyre nagyobb szerephez jutnak a hazai földben megtalálható ásványi, növényi és állati anyagok,