Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Birtalan Győző: Avicenna Kánonja és az európai orvostudomány

mányával. Tizenhat esztendős volt, amikor konzultánsként bevonták Ben Mansur szultán gyógykezelésébe. Sikeresen szerepelhetett, mert ezt követően évekig alkalmazták az udvarnál. Ezalatt lehetősége nyílt az ottani könyvtár tanulmányozására. Később ez a könyvtár leégett. Egyes rosszindulatú vélemények szerint maga Avicenna gyújtatta fel, hogy irodalmi forrásait később ne deríthessék fel. Huszonkét éves volt, amikor apja halála után elhagyta Bokharát. Sokfelé megfordult. Különböző uralkodók szolgálatában, politikai, sőt katonai megbízatásokat is vállalt. Nemegyszer került veszélyes helyzetbe. Élete utolsó 14 évét Iszpahánba töltötte, mint az emír magas rangú tisztviselője és orvosa. Jelentős filozófiai, filológiai, csillagászati munkáin kívül ott írta meg a Kánont is. Roppant írói termékenysége és közéleti elfoglaltsága nem akadályozta meg abban, hogy bőségesen élvezze az élet minden lehetséges örömét. Hamadanban halt meg 1037-ben. Egyes feljegyzések szerint rossz gyógyszerrel kúrálta magát. Betegségének súlyosbodását érezve, javait a szegényekre hagyta, rabszolgáit pedig felszabadította. Az Avicenna előtti orvostudomány főként Hippokratész, Galenosz, illetve követőik és kompilátoraik: Ruphosz, Oreibasiosz, Aetiosz, a trallesi Alexandrosz, aeginai Paulosz, továbbá Serapion (9. sz.) és Rhazes műveit, valamint Dioszkoridesz gyógyszertanát jelentette. E tanítások igen különböző formákban maradtak fenn. Kedvelt volt a hippokratészi aforisztikus közlés. Galenosz gyakran publikált definíciókat. Sokan tömör diagnosztikai és prognosztikai megállapításokat idéztek, amelyek közül néhány az orvosi műveltség szállóigéjévé nemesedett. Jelentek meg emellett igen terjengős értekezések fontosnak ítélt témákról (a lázakról, a vizeletről, a menstruációról, a helyes táplálkozásról stb.) Ez a terjedelmes anyag azonban igen különböző értékű, heterogén, olykor torzított és lényegében áttekinthetetlen volt. Sokáig úgy tűnt, hogy miután a klasszikus görög-római medicina alkotóereje kimerült, szétesik a hellenisztikus orvostudomány és ezzel rengeteg hasznos gyógyismeret — régi kiváló orvosok értékes hagyatéka — a feledés homályába merül. Mégsem ez történt. A 10. században — mint már érintettük — elsőként az iszlám birodalom néhány kultúrcentrumában, kedvező politikai-gazdasági-társadalmi feltételek folytán, megindulhatott a tudományos élet fellendülése. E folyamat egyik leglényegesebb eleme az antik tudományok felkutatása, összegyűjtése és asszimilációja volt. Ismeretes, hogy ebben a munkában az arab közvetítők nagy érdemeket szereztek. Köztük volt Avicenna, aki az őt megelőző másfél ezer esztendő orvosi tudását summázta nagy művében, a Kánonban. Az ókori görög természetfilozófia egyik alaptétele szerint, az anyagi világ négy elemből épül fel, melyek: a tűz, a víz, a föld és a levegő. E felfogás analógiájaként fogható fel az emberi test összetételéről szóló humorális tanítás is, melynek értelmében, a vér, a nyák, a sárga és a „fekete" epe alkotnák a szervezet elemeit. Úgy tartották, hogy ezeknek megromlása, vagy egymáshoz viszonyított arányeltolódásaik a betegségek leggyakoribb okai. Feltételezték továbbá, hogy a szervezet anyagait — mint a világ minden anyagát — különböző keveredésben az alapminőségek (kvalitások) hatják át. E kvalitások valamilyen diszharmóniája (kombinálódva a nedvzavarokkal) szintén alapvető kórtényező. Ezt az egyszerű humorálpathológiát egészítette ki később az alexandriai és a római medicinában jelentkező szolidárpathológiai irányzat. Ennek képviselői a szilárd testanyagok tónusingadozásaira (szoros vagy laza) vezették vissza az egészségbetegség egyensúly ingadozásait. Mások — ugyancsak kórélettani szempontból —