Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)
KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Marsovszky Pál: Herzog Ferenc (1879—1952) emlékezetére
teljes klinikai odaadással. Ezzel orvosnövendékek, későbbi orvosok százainak adott példát a gondos klinikai megfigyelésben és a helyes kórjelzés felállításában, az okszerű terápiában is. Néhány szót arról is szólnék, ahogyan én láttam és láthattam. Sokan, kik Herzog Ferencet közelebbről nem ismerték, megközelíthetetlen, szinte személytelen, pusztán különcnek tűnő embert láttak benne. Sokszor volt az a benyomás róla, hogy készakarva tartotta fenn a távolságot embertársaival, kollégáival szemben — és szinte kedvelte, szerette ezt. Azt kell azonban mondanom, hogy akik így vélekedtek, nem helyesen ítélték meg. Valójában igen jószívű, segíteni kész, szívélyes ember volt. Szerény, gátlásokkal teli, minden tömjénezéstől és külső tisztelet megnyilvánítástól idegenkedő, majdnem a tehetetlenségig félszeg. Ennek ellensúlyozására tűnt néha a viselkedése visszautasítónak. Akinek — ritkán — alkalma volt oldott állapotában látni, az érezhette szívjóságát és nyíltságát, láthatta, hogy átérzi munkatársainak gondjait, ha látszólag másnapra úgy is tűnt, hogy mindezt elfelejtette. Adott alkalommal megtette embereiért mindazt, amit megtehetett. Szerette a klasszikus zenét. Operák, zenekari esték, majd vasárnaponként kirándulások voltak azok a pihentető szórakozásai, amikben örömét lelte. Csodálata a nagy művészekért, énekesekért, dirigensekért mindig megnyilvánult. A tréfát is mindig megértette, bár nem volt az a típus, aki az olcsó szellemességet vagy a szarkasztikus megjegyzéseket különösen értékelte volna. „Orvos vagyok, s orvosok fognak egyszer felettem ítélni" — mondotta nekem egyik utolsó találkozásunk alkalmával 1949-ben vagy 1950-ben. Az utókor kötelessége mérlegelni és ítélni. A mi kötelességünk Herzog Ferenc nevét megőrizni, mert három évtizedes tanársága idejében egyike volt azon nagy klinikusainknak, akik odaadó orvosi szellemének, klinikai tudásának és tanításának köszönhetjük, hogy oly orvosgenerációt és klinikusokat nevelt, akikre ma is méltán büszkék lehetünk. Zusammen fassung Über einen Kliniker, Internisten und Neurologen, Jendrassik's Schüler und späteren Nachfolger als Direktor und Ordinarius an einer der Medizinischen Universitätskliniken in Budapest, wird berichtet. Franz Herzog (1879—1952) begann seine klinische Laufbahn nach Habilitierung in 1911, als Ordinarius an der Pozsonyer Universität 1914, (Pressburg, Bratislava), — um dann in der Nachkriegszeit in Budapest seine Tätigkeit fortzusetzen. Seine auserordentliche Qualitäten als Arzt, Lehrer, Wissenschafter und Mensch sind erwähnt, wobei seine Gewissenhaftigkeit am Krankenbett, der Umgang mit Patienten, und seine absolute Hingabe als Arzt für die Leidenden besonders hervorgehoben wird. Jeder der auch nur kurz seine Klinik besuchen konnte, (wie z. B. der Amerikanischer Pathologe A. P. Stout im Jahre 1930 von der A. M. A.) war begeistert und beeindruckt, wie er alle seine Mitarbeiter veranlasste nach Gewissenhaftigkeit und Vervollkommnung zu streben. Seine puritáné und sehr kritische Einstellung zur Wissenschaft und Forschung und gleich immer bereit den Patienen zu helfen waren seine Richtlinien, mit denen er durch 31 Jahre als Lehrstuhlvorstand vielen ärztlichen Generationen als Vorbild und Muster vorschwebte, womit er einen beruflich guten Stand der Ungarischen Medizin erreichte. P. MARSOVSZKY, M. D., D. A. B. R. A-1130 Wien, Münichreiterstrasse 12/c, Austria
