Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)
TANULMÁNYOK - Raics Jenő: Tauffer Vilmos mint szülészeti miniszteri biztos
évtizedenként látott napvilágot a beszámoló az I. világháborúig, az utolsó 1911-ben. A világháború alatt és még utána, 1921-ig megszűnt a fejlődés. 1926-ban Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter által összehívott Socialpolitikai és Hygienikus Országos Értekezlet alkalmával kelt új életre az ügy, amikor is a háború után világszerte észlelhető születéscsökkenés hazánkban is jelentkezett 23 ezrelékes index-szel, ami gondolkodóba ejtette az illetékeseket. „A már 50 év előtt felhangzott némely magyar orvos és a Budapesti Orvosegyesület figyelmeztetése, hogy nemzetünk — írja Tauffer a belügyminiszterhez intézett felterjesztésében — gyermekekben való megújhodásának és szaporodásának gondozásában nem állunk egy sorban a nyugat müveit államaival". Hogy az ismételt figyelmeztető szavak nem állították az ügyet az első teendők sorába, az jórészt onnan eredt, hogy átlag 45 pro mille évi szülési arányszámunk még a múlt század utolsó évtizede kezdetén is a legjobbak egyike volt Európában, és busásan pótolta nemcsak a kivándorlást, hanem az óvintézkedések hiányából származó gyermekveszteséget is. 23 ezrelékkel közeledünk az ominózus 18 ezrelék szülési számhoz, amely egy nép kipusztulásának küszöbét jelenti, — írja Tauffer. Ez a súlyos állapot felrázta a vezető államférfiakat és hajlandónak mutatkoztak a szülészeti törvényt az új Szülészeti Rendtartás formájában bevezetni, ha előbb a mintajárásokban kipróbálást nyer. Hiányoztak a megértés és az anyagi eszközök. 1931-től egymás után megindult a szülészkerületek megszervezése (szülészeti állapot felmérése, a bábák értelmi vizsgán történő minősítése), amikor is az 1933. június 13—14-én tartott tiszti főorvosi értekezleten egyhangúan megállapították, hogy az új rendtartás bevált, hogy az hasznos és a közegészségügynek célszerű vívmánya, melynek törvényes úton való stabilizálása múlhatatlanul szükséges, azzal a kiegészítéssel, hogy az 1876. évi XIV. t.c. nemcsak kibővítésre szorul, hanem a szülészeti ügyeket szabályozó külön törvényre van szükség. A Rendtartás megtervezésétől tehát 55 év telt el, amíg érdemben életbe léphetett, majd 1940. május hó 11-én megjelent az 1940. évi VI. te, melynek végrehajtására kiadott 1001/1940. B. M. rendelet részletesen tartalmazza a bábagyakorlattal kapcsolatos rendelkezéseket, valamint a Rendtartás ismertetését. A Hirsch-vita is elcsendesülvén, hazánk is az intézeti szülés propagálása mellett kötelezte el magát, ami az anya és magzata érdekét a legjobban szolgálja, és biztosítja ép egészséges utódok születését. Kovács a Hirsch-íé\& vitát eldöntő közleményének konklúzióját a következőkben vonta le: „Rá kell nevelni az orvosokat és a nagyközönséget, hogy minél többen keressék fel szülés idejére az intézeteket. De ennek meg kell teremteni az Eü. hatóságoknak a feltételeit (szülőágyak, kórházak szaporítása, szülőotthonok létesítése, önálló szülőosztályok, beszállítási lehetőség stb.)". Mindezek megvalósulására még sokáig kellett várni. Tauffer 1934-ben bekövetkezett halála után méltó utód nem volt, a szülészeti ügyek a minisztériumi főosztályhoz kerültek, további fejlődése szinte megakadt, a szülészkerületek munkája kimerült a kerületek megszervezése kapcsán jelentkezett nehézségek leküzdésében. Változott a helyzet a felszabadulás után: a Rendtartás virágzási szaka, a fellendülés és Tauffer álmainak megvalósulása. A hazánkban bekövetkezett politikai és társadalmi átalakulás megteremtette feltételeit a szülészkedés legmagasabb szintű tudományos művelésének, az anyák és gyermekeik védelmét szolgáló intézkedések és intézmények létesítésével, amelyek rövid időn belül olyan páratlan eredményeket produkáltak, amelyről Semmelweis Ignác és későbbi követője Tauffer Vilmos is csak álmodott.
