Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Raics Jenő: Tauffer Vilmos mint szülészeti miniszteri biztos

szaporodási viszonyainkat és szükség esetén a hibák elhárításáról gondoskodik. A Rendtartás és kerületi szülészfőorvosi intézmény szervezete a következő volt: Az ország területét egyelőre tíz szülészkerületre osztották fel. A kerület ügyeit a szülészkerületi főorvosok intézték, oldalukon a teljes joggal felruházott szaksegéddel. A főorvos általában a kerületben működő legmagasabb szintű szakintézet, egyetemi klinika professzora vagy megyei kórház szülészfőorvosa volt, szaksegéd az idősebb szakorvos adjunktusi rangban. Egy-egy kerület 2—3 egész vagy töredék megyéből állt 504 ezertől 1,6 milliós lakosszámmal. Az első miniszteri biztos Tauffer lett. Halála után e tisztséget nem töltötték be: előbb a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium, majd a Belügyminisztérium egyik főosztálya, jelenleg, 1947-től az Egészségügyi Minisztérium egyik főosztálya látja el a felügyeletet. A területi beosztásban a felszabadulás után, 1950 szeptemberében az a változás történt, hogy minden megye önálló egység lett, az élen a megyei szülészfőorvossal, aki megyéjének szülészeti és nőgyógyászati szakmai irányítója lett, s aki egyben gondoskodik a terhes- és anyavédelem mindennemű szervezéséről és szellemi irányításáról. A szülészkerületek tényleges megszervezésére az 1929—32. években kerülhetett sor, előbb a gödöllői, kalocsai, mezőkövesdi járásokban, valamint Szolnok és Székesfehérvár városokban mint minta-, próbakerületekben. (Ugyanis az akkori Népjóléti és Munkaügyi Miniszter csak azzal a feltétellel volt hajlandó elfogadni a Rendtartás tervezetét és országos beindítását, ha előbb néhány mintakörzetben bebizonyosodott értéke és használhatósága.) Ettől függött, hogy a Rendtartás polgárjogot nyer vagy sem. A szervezési munka kezdetén meg kellett nyerni a közigazgatás készségét és biztosítani a zavartalan együttműködést. A nehézséget az okozta, hogy sok ellenzője volt a Rendtartásnak, csupán adminisztratív, papír munkát láttak benne, ezért igyekeztek elgáncsolni. így pl. Debrecenben a Tauffer tartotta szervező ülésre még a szakorvosoknak is csak kis hányadát lehetett behozni, a megyei vezetők közül csak a főorvos jött el, nagy nehezen. Pedig a Rendtartás nem sértette az elsőfokú közigazgatás hatáskörét, a megtorló intézkedések hatáskörükbe tartoztak továbbra is, a szülészfőorvosok csupán tanácsadók, javaslattevők voltak. Mind az első, mind a másodfokú közigazgatási hatóságok visszajelentési kötelezettséggel adtak számot a szülészfőorvosnak, egyet nem értés esetében a főorvos a miniszteri biztoshoz fordult jogorvoslatért. A szülészkerületi főorvosok a kerületek eseményeiről egységes táblázatos kimutatásban számolnak be a miniszteri biztosnak, aki a kerületekből beérkezett anyagot összesítésben kísérő szöveges kiértékeléssel a miniszternek mutatja be. A statisztikai táblázat kezdetben 116 oszlopos volt, majd az idők folyamán az orvostudomány és a magyar egészségügy fejlődése, valamint a nomenklatúrában történt változásoknak megfelelően előbb 128-ra, majd a legutóbbi időkben 158-ra bővült. A „Tauffer statisztika" a szülészeti események tudományos elemzését lehetővé tevő alapossággal tartalmazza egymás mellett az intézeti és házi szülési eseményeket rendellenességekkel, műtétekkel, anyai és magzati eredményekkel együtt. Ehhez hasonló összeállítású és tartalmú szülészeti statisztika nincs, egyedülálló volt és az ma is a világon. Voltak kisebb összeállítások, így többek között közismert volt 1927-ből M. Hirsch statisztikája Baden szülészeti viszonyairól (35 éves anyaga), mellyel élénk irodalmi vitát váltott ki a házi és intézeti szülészet teljesítőképessége határai megvonásában. Hirsch a császármetszésnek a hüvelyi szülést befejező műtétek rovására történő kiterjesztése érdekében indította el a vitát. Hirsch egyoldalú kritikájával szemben Winter 1928-ban 119 magánorvos és számos szakintézet által