Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)

TANULMÁNYOK - Raics Jenő: Tauffer Vilmos mint szülészeti miniszteri biztos

francia és angol nyelvre teljes egészében lefordítva közzétette és csodálattal adózott hazánk erőfeszítéseinek. Az alábbiakban tekintsük át időrendi sorban a Rendtartás bevezetése előtti, egyál­talában nem érdektelen eseményeket. A történeti előzmények rávilágítanak Tauffer munkájára, küzdelmeire, amelyek az elindulástól a révbejutásig több mint ötven éven át tartottak. 1878 novemberében a Budapesti Orvosegyesületben Szalárdi Mór előadásában megrázó erővel szólt arról a veszedelemről, amely a gyermekhalálozás révén az or­szágra nehezedik. A dajkaságba kiadott gyermekek mostoha sorsáról beszélt, szavait alátámasztva azzal a megdöbbentő számadattal, mely szerint ezek a gyermekek csak ritkán érik el az egyéves kort, 99%-uk egy éven belül elpusztul. Az Orvosegyesület tagjai a megrendítő hatású előadásra az egyesület kebeléből bizottságot küldtek, majd 1883-ban megszervezték a Puerperális Bizottságot azzal a feladattal, hogy az behatóan foglalkozzék az elhagyott gyermekek sorsával, valamint az ország szülészeti ügyeivel. A fiatal Tauffer professzor nagy ambícióval indult el munkatársaival ország­járó útjára, melynek sikeréhez nagy segítséget nyújtott Weszelovszky Károly Nyitra megyei főorvos, aki maga is már sok éven át gyűjtötte az ijesztő mértékben megnöve­kedett gyermekhalandóságra vonatkozó adatokat. Részint személyes kapcsolatok, részint levelezés útján 1881-ben kezdte gyűjteni a két kérdésre vonatkozó adatokat. Az adatgyűjtés, a helyzet feltárása szinte elképzel­hetetlen nehézség elé állította Taufferéket; munkájukban a közigazgatási szervek csak csekély segítséget nyújtottak, majd később a hiányzó adatok pótlásában Keleti Károly, az Országos Statisztikai Hivatal vezetője segített. Tíz év múlva már, 1891-ben megjelent első Jelentésében feltárta nemcsak a lelenc gyermekek sorsát, de a szülés-ellátottság körüli viszonyokat is: „A szülészet, a bábaügy állása hazánkban mint a gyermek és gyermekágyasok nagy halálozásának tényezője. Javaslatok a szülésznői intézmény fokozatos fejlesztésére" cím alatt. Jelentésében nem­csak feltárta a viszonyokat, már meg is jelöli a segítség útját. Megállapította, hogy bár az 1876: XIV. t. c. paragrafusai szép intézkedéseket tartalmaznak, a szülés körüli eljárásokat, a bábaügyet senki alaposan számba nem vette, sőt a legszükségesebb tájékoztatást, a helyzetet megismertető statisztikai adatok beszerzését sem teszi lehetővé. Kimutatta, hogy az oly rettegett himlő és kolera kevesebb áldozatot szed, mint a gyermekágyi láz, melynek évente ötezer asszony esik áldozatul. De számítása szerint az országban évente további 2600—2800 asszony halt meg szüléssel kapcsolatos szövődmények miatt. A szüléseknél legtöbb helyen ún. „cédulás bábák" segédkeztek, de sok helyre még ilyen sem jutott, csak idősebb, „tudós" asszonyok. A debreceni szülészkerület szervezése céljából végzett vidéki kiszállások alkalmából, az 1930-as évekből egy korkép: magam is találkoztam kisebb községekben egy érdekes jelenséggel, annak jeléül, hogy egyes helyeken még bába mellett sem folyhatott le idősebb nők nélkül a szülés. Három-négy talpig feketébe öltözött, fekete fejkendős asszony „húzott" a falu egyik háza felé, annakjeiéül, hogy a közelben szülés van útban. Ezek a „tudós nénék" dirigáltak a bábának, sőt — nem egyszer — a meghívott orvosnak is, nem egyszer annyira befolyásolták ténykedésében és elhatározásában az orvost, hogy az szinte kényszerült — akarata és tudása ellenére — fájáserősítő injekciót adni téraránytalanság, fájásgyengeség esetén, amire — ter­mészetesen — bekövetkezett a méhrepedés, a szülőnő megpihent, elvérzett. A hypophysis hátsó lebeny — hypoglandin, glanduitrin — készítmények gyakorlatba kerülésével sok problémát okozott ez a rossz szokás.

Next

/
Oldalképek
Tartalom