Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 89-91. (Budapest, 1980)
TANULMÁNYOK - Balogh János: A befecskendezéses kezelés kezdetei Magyarországon
faforgácsot jávai nyílméreggel kent be, ezt beleszúrta a kísérleti kutya testébe, és az állat mérgezés tünetei közepette elpusztult. Később kiderült, hogy ez a nyílméreg a sztrichninnel azonos. 1825-ben Lesieur hólyaghúzó tapasszal eltávolította a bőr hámját, és az így keletkezett felületes sebzésre kente rá a gyógyszert. 1836-ban Lafargue a francia tudományos akadémia előtt ismertette a módszerét, amely szerint egy vakcinációs lancettát morfin oldatba mártott és azt beszúrta a bőr alá. Megemlítette azt a gondolatát, hogy vajon az így adagolt morfiumnak a helyi hatás mellett nincs e általános hatása is. Erről az elképzeléséről többé ugyan nem nyilatkozott, azonban 1860ban újabb eljárást ajánlott. Ez abból állott, hogy egy üreges csőszerű eszközzel kilyukasztotta a bőrt, a csőbe helyezte a pomádé konzisztenciájú és a gyógyszert tartalmazó golyócskát, amelyet egy arra alkalmas eszközzel a bőr aljába tolt. Ezt az eljárást nevezték inoculation hypodermique par enchevillemente-nek, magyarul cövekelésnek. Még ugyanebben az évben von Bruns [8] a célnak megfelelő és jól kezelhető eszközt készített a cövekeléshez. Lafargue egy írásában „száraz fecskendőnek" nevezte ezt a módszert. A cövekeléssel kapcsolatban orvostörténeti szempontból talán nem felesleges megjegyezni, hogy 1947-ben és 1948-ban szerepelt gyógyszereink között egy cövekre emlékeztető apró, kis rudacska, amely viaszba ágyazott penicillint tartalmazott, és baleseti sérülések alkalmával a szövetek közé helyeztük a helyi sebfertőzések elleni védekezésképpen. 1844 júniusában az ír Rynd egy neuralgias nőbetegnek morfinacetátot adott egy általa szerkesztett eszközzel, amelyből a tű visszahúzása után a gyógyszeres folyadék a nehézségi erő hatására befolyott a bőr aljába. Ma fecskendő alatt olyan eszközt értünk, amely egy üreges hengerből és az abban mozgó dugattyúbál áll. Ilyen eszközöket már nagyon régóta ismerünk. 1845 körül Bonnet és Velpeau savós testüregekbe, sérvtömlőbe, ízületbe jódot fecskendezett. Roux, akinek az intézetében Balassa is megfordult, 1846-ban luetikus búbokba adott így jódot. Fecskendőt alkalmaztak egyes szemészek is. Neuner 1827-ben hályog kezelésre fecskendőt szerkesztett, Anel 1838-ban ugyancsak fecskendőt készített a könnytömlő kezelésére. 1853-ban Pravaz francia orthopaed fecskendőt csináltatott, hogy ezzel vaskloridot az aneurizmába fecskendezve, annak az üregét elzáródásra bírja. Eszköze kb. másfél gramm folyadékot befogadó üveghengerből állott, és ebben fémnyelű bőrdugattyú mozgott. A dugattyú nyelén beosztás volt, a nyélen egy csavart kellett mozgatni és az adagot evvel egy csepptől másfél cm 3-ig lehetett szabályozni. A fecskendőre finom üreges tűt illesztettek, amely állítólag Pravaz találmánya volt. 1853-ban hallgatta meg a francia akadémia a New York-i Brainard előadását, aki a mérges kígyó harapását az antidótumnak a bőr aljába történő befecskendezésével gyógyította. Valleix francia orvos a perifériás idegek általa leírt, ún. neuralgias nyomási pontjain a bőr hámját gőzben megforrósított vaskalapáccsal eltávolította, és a hámfosztott neuralgias nyomási pontra kente fel a gyógyszert, sikertelenül. Az edinburgi Alexander Wood egy londoni műszerkészítő, Ferguson fecskendőjével anyajegyeket kezelt. Ez a fecskendő üvegből készült és hegyben végződött, amelyre ráerősítették a nagyon finom trokárt, vagy üreges tűt. Az eszköz alakra hasonlít ahhoz, amivel ma a cukrászok a tortákra fújják rá a díszítő feliratot. Wood 1853. november 28-án egy nyaki idegfonat neuralgiájában szenvedő nőnek, aki nem tudott szájon át ópiumot bevenni, sherryben feloldott morfint fecskendezett be egy Ferguson fecskendővel, tökéletes eredménnyel. Wood így ír erről: „azt gondoltam, hogy [a sherry] nem irritál és nem olyan fájdalmas mint az alkohol, és nem rozsdásít mint az ópium". Wood az eredményeit 1858-ban publikálta a
