Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 87-88. (Budapest, 1979)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Beiträge zur Geschichte der Präsidenten der Deutschen Akademie der Naturforscher Leopoldina. Hrsg. Reichenbach, E., Uschmann, G. (Kapronczay Katalin) - Csizmadia Andor: A szociális gondoskodás változásai Magyarországon (Degré Alajos)

ről és követeltek új politikát, új elvi állásfoglalásokat. E kötet előadói közül a szerző csak Somogyi Ferencnek a társadalmi problémákat elvi szempontból megvilágítani próbáló írását emeli ki, holott a kötetben több elevenbe vágó dolgozatot is közölnek, hogy csak Szabó Zoltánnak a népi művelődéspolitika feladatairól és Gogolák Lajosnak a közigazgatási összműködés biztosításáról közölt írásaira utaljak. Nagyon bőven foglalkozott azonban a szerző levéltári kutatásokkal is; ha a szegényügy vagy a szociálpolitika érdemébe vágó iratot talált, azt bőven ismertette. Itt elég a Helytartótanács 1775-ös szegényügyi rendeletére utalnom, melynek felleléséért és közléséért nagyon is hálásak lehetünk, vagy a Kamocsay Jenő által 1933-ban készített rendelettervezetre, mely legalább elvekben meg kívánja állapítani a szegények segélyezésének mértékét, és lehetőséget kíván nyújtani szélesebb körű népjóléti működésre is, de amelyet a megkérdezett közigazgatási hatóságok túlnyomó része (Esztergár kivételével) anyagi fedezet hiányában kivihetetlennek tartott, és így a jelentős kezdeményezés elintézetlenül irattárba került (86—90.1.) Jegyzeteiből és néhány nagyon sommás megjegyzéséből kitűnik, jól ismeri a szerző a szegénygondozás európai irodalmát, problémáit és fejlődését is. Ezek a megjegyzések rávilágítanak arra, milyen példák után indult a magyar hatósági szegénygondozás, mikor miben haladta meg akár Ausztria fejlődése is a mienket. Jó lett volna erről többet olvasni. Nem úgy, hogy külön bevezető fejezetben ismertette volna az európai államok szegénygondozásának kifejlődését, hanem az egyes konkrét intézkedések, kísérletek kapcsán utalt volna arra, e problémákat más államok mikor és hogyan oldották meg. így a magyar törekvések jobban beilleszkedtek volna az európai fejlődésbe. A szerző azzal kezdi tárgya kifejtését, hogy már az Aranybulla intézkedik, az özvegyeket ne fosszák meg férjük után élvezett hitbérüktől. Ezt talán kiegészíthetnénk azzal, hogy a legtöbb koronázási „ordo"-ban a király ígéretet vagy éppen esküt tett az özvegyek és árvák megvédésére (Polner: A Szentkorona felső részének eredete). De talán érdemes volna megemlíteni, hogy amíg a nagycsaládi vagyonközösség fennállt, addig szegénykérdés nem is lehetett, hisz a nagycsalád vagyona az összes családtag közös tulajdona volt, így részük volt benne az öregeknek, betegeknek, munkaképteleneknek is. Természetes, hogy őket a nagycsalád eltartotta. Minthogy pedig a közös vagyon eleinte főleg az állatállományt, később a földbirtokot jelentette, a munkaképtelenek eltartása természetesen terhelte a falusi földközösséget. Minthogy pedig — bár voltak több falura kiterjedő földközösségek is — a földközösség általában egy falu közössége volt, ebből természetesen deriválódott az, hogy a munkaképtelenek ellátása a falu kötelessége. A Helytartótanács 1724. évi rendelete tehát nem valami új elvet mondott ki, nem is idegenből importált jogszabályt, csak a közfelfogást formulázta meg, amikor a községek kötelességévé tette a munkaképtelen belföldi szegények eltartását. A szerző által részletesen ismertetett 1775. évi helytartótanácsi rendelet, mely először megy túl a rendészeti intézkedéseken, a munkaképes koldulók megrendszabályozásán, megdöbbentően nagy igényű, gondos nyilvántartást kíván a munkaképtelenekről, azok tényleges helyzetének alapos megismerését stb. II. Józsefet művének méltányos elismer ői is megróják, mert lehetetlenül sokat kívánt (Hajdú Lajos doktori disszertációja stb.), nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy intézkedései az adott viszonyok között megvalósíthatatlanok. De ő legalább őszintén meg volt győződve intézkedéseinek