Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 86. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Vida Mária: Duka Tivadar (1825—1908)

tartotta.

3

'- Szerinte Indiában három „koleraidőszak" figyelhető meg évente: az első a száraz forróságba történő átmeneti napokon következett be, amikor a hőmérsékletingadozás 12—57 C között mozog; a második az esős időszakban, augusztus—szeptember hónapokban; a harmadik karácsony körül. A bengáliai orvosi gyakorlat megfigyelése, hogy a járvány kezdetén nagyobb a halálozási arányszám, később csökken, sőt a beteg meg is gyógyul. Duka következtetése, hogy „nem gyógyszerelni, hanem megelőzni a bajt, mert a forró égöv alatt az egészség és sír közötti tér gyakran alig terjed tovább pár óránál."

33 A mákonynak és készítményeinek orvosi felügyelet melletti használata csak a kolera első stádiumában hatásos, a második, ill. a harmadik szakaszban csak a gondos ápolás segíthet: „Az életerőnek kímélése, az állati melegnek tartása, száraz meleg borogatások és dörzsölések alkalmazása által, végre izgató szerek s a reakció beállott, könnyen emészthető, de erős táplálék nyújtása — ez az, amit betegeinkért tenni lehet, siker reményében."

34 A befejező szavak tanúsítják, hogy alapvető gyógyszerek hatékonyságában maga sem nagyon hitt. Mindenesetre egyetlen egy terület, amiben az indiai gyakorlat előtte járt a XIX. század közepi európai orvosi gyakorlatnak: éspedig a kérdések megválaszolásában, vagyis a prevenció fontosságában. Duka szóról szóra idézte Ranald Martint, aki a következőket tanácsolta kollégáinak: „ha meggyógyítasz, talán köszönettel sem fogok tartozni fáradságodért, de legnagyobb jóltevőm leszesz akkor, ha tanácsoddal élve a bajt megelőzhetem."

35 E felfogás magyarázatát kétségtelenül az időjárási viszonyok következtében fellépő járványhullámok ismétlődésében kereshetjük, már az ősi indiai orvosi iskola alapját is ez képezte. A Bengáliában praktizáló akár benszülött, akár angol orvosok a periodikusan jelentkező járványokat (kolera, váltóláz, pestis, poklosság) egységesen „éghajlati bajoknak" nevezték.

30 Duka — figyelemmel kísérve az európai és a hazai orvosi szakirodalmai — kiegészítette azt keleti tapasztalataival.

3,1/a Virchow-nak 1860-ban a poklosságról írt cikkének mintegy kiegészítéseképpen, hozzáfűzte, hogy keleten e betegség apáról fiúra száll és főként 23—40. életév között gyakori. A poklosságot már az őskori Indiában is jól ismerték, Csaraka veszélyes és enyhébb osztályt különböztetett meg, sőt ezen belül még 7. ill. 11 alosztályt. A kórtünetek — rossz egészség, a bőr helyenkénti túltengése (hypertrophia), arc, kéz és lábujj pigment elvesztése — megállapítása után a bennszülött orvosok „mirenyt" (arzén), Aesclepias gigante nedvét és a csalmugra 32 Orvosi Hetilap. 1866, 43, 747—751. 33 Duka Tivadar: Némely megjegyzések a kolera támadása és gyógykezelése körül. Orvosi Hetilap, 1866, 43, 749. 31 Duka Tivadar: Uo. 750. Duka Tivadar: i. m. 33. sz. jegyz. 749. 36 Duka Tivadar: A Ganges parti éghajlati bajokról. Orvosi Hetilap. 1860, 24. sz. 36/a Duka Tivadar: Körösi Csorna Sándor dolgozatai. Bp. 1885. 332—362. 1. — Egy tibeti orvosi munka ismertetése c. alatt közöl még egy művet, amelyet a zanszkári láma fordított tibeti nyelvre és így jelent meg. A tanulmány valószínűleg azért került a biográfiába, mert Körösi Csorna is jól ismerte a lámát, Ladákh főorvosát. Vö. Review of a Tibeten Medical Work. Journal Asiatic Society of Bengal, 1835. — Az eredeti közlemény. A tanulmányt ismerteti Vida. Mária: Serwing two Nations: Tivadar Duka (1825—1908). Medical Historv in Hungary 1972. (Comm. Hist. Artis Med. Suppl. 6.) Bp. 1972. 213—214.