Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 86. (Budapest, 1979)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Kerekes László: In memóriám Halász Géza (1816—1888)

nagyvonalúság és univerzalitásra való törekvés, az egész szellemi horizont birtokbavételének igénye, legalább a szakmai tudás és alkotás területén. Valami polgári, csökevényes reneszánsz attitűd, a század első felének, de még inkább a XVII. századnak európai szellemi habitusa. Tény, hogy a társadalom és a tudomány korszaknyitó változásának részese volt ő is, megfelelő fogékonysággal az új életforma iránt, a velejáró optimista illúziókkal. Már pályája elején többre készül az átlagnál és csakhamar szakmája élvonalába kerül. Tudta, hogy erre a többletre nemes ambíciói és egyéni képességei mellett családi, és társadalmi adottságai is predesztinálják. Megteheti, hogy a bécsi egyetemen első kézből, „magán leczkéken" vegye át az orvostudomány legújabb eredményeit és módszereit. Halász Géza érdeme a kopogtatás és hallgatózás új módszerének megalapítása hazánkban. E tevékenységgel azonban nem zárul körülötte a kör, nem marad meg az oktatás — számára szűkös — területén. Rendkívüli aktivitását és céltudatosságát vonzzák a gyakorlati feladatok. A Rókus kórházban már 1846-ban a számára szervezett mellbeteg osztályon ő lesz az ország első tüdő és szív specialistája. A fővárosi tanácsnál is eléri azt, amiért a derék Eckstein „ügyfelünk" korábban hiába kérvényezett, hogy engedélyezzék a kórház beteganyagának tancélra való felhasználását. A személyét körülvevő szimpátia, s a működését illető megbecsülés jellemzésére hadd idézzük azt a rövid hírt, amely az Orvosi Tár 1848. július 2-i számában jelent meg: „Hivatalnyerés. Legközelebb tartott tisztújítás alkalmával Kiskun kerületben Halász Géza pesti ügyfelünk főorvosnak választatott el. — Mi azonban ha Halász úrnak eddigi működését, jelen hatásköreit és így valószínűleg kiszámítható jövőjét fontolóra vesszük, úgy vélekedünk, hogy ő ezen tisztes hivatásnak engedni nem fog; mit mi az orvosi közügyek tekintetéből is óhajtanánk, minthogy fejlődő korszakunkban nekünk olly közremunkáló egyéniségekre — minő Halász Géza úr — itt a központban igenis szükségünk van." Az Orvosi Tár szerkesztősége nem csalódott. Nem is hisszük, hogy valódi óvásnak szánták az írást, és nem inkább alkalomnak, hogy Halász Géza érdemei előtt nyilvánosan tisztelegjenek. Halász tehát nem fogadta el a felkínált vidéki állást. De hol volt ebben az időben, 1848—49-ben, a nemzet tragikus önmegvalósítási kísérletének embert próbáló idején? Távol áll tőlünk, hogy politikai magatartását etikai szempontból mérlegeljük. Különösen nem ekkora távolságból, és az indítékok nem kellő ismeretében. Ennél szerényebb, hogy úgymondjam csak esztétikai igényeink vannak Halász Géza magatartásának előhívásával kapcsolatban. Ezért nem akarjuk megkerülni ezt a szakmai szempontból jelentéktelen kérdést. Arról tudnunk kellene, ha szereplése miatt a szabadságharc bukása után börtönbe vetik vagy bujdosnia kellett volna. Ilyesmi nem történt. Azonban nem úgy ismerjük őt, mint aki alantas érdekből, gyávaságból vagy akár tétova passzivitásból félreállt volna. A gyávaság nem lehetett karakterének eleme, hisz az 1854-es járvány idején a Rókus kórház kolerabetegek részére felállított fiókkórházának főorvosaként a járvány elleni küzdelem nem éppen veszélytelen élvonalában találjuk. (Akkor még az ilyen vállalkozásba kórházi főorvosok is belehaltak, mint például Piskovich János az 1847-es hagymáz járványban.) A dabasi családi birtokot 1669-ben I. Lipót adományozta az északi határvidékről