Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 86. (Budapest, 1979)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK - ELŐADÁSOK - Kerekes László: In memóriám Halász Géza (1816—1888)

IN MEMÓRIÁM HALÁSZ GÉZA ( 1 8 1 6— 1 888) KEREKES LÁSZLÓ K orábban megkíséreltük felidézni fővárosunk közegészségügyének múltját Pest és Buda egyesítése idején (1). Többször megadtuk a szót a kortársaknak is, hogy jelenlétükkel segítsék átfogni a kor történetének ember és mű dialektikájában megjelenő egészét. Ott a történelmi valóság tárgyi részét mutattuk be elsősorban, most a főváros akkori főorvosa, Halász Géza emberi alakját szeretnénk felidézni. Ki volt hát Halász Géza? Elfogulatlanul nézve is méltatlanul keveset törődött vele a dekoratívabb életpályák, a nagyobb dimenziók iránt fogékonyabb történetírás. Az előzőekben [1] már ismertetett kitűnő munkájának [2] címlapján a sírfeliratszerűen tömör felsorolás — „Halász Gejza orvos-, sebészdoktor, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, Budapest főváros bizottsági tagja, a Főváros nyugalmazott s több tőrvényhatóság tiszteletbeli főorvosa stb. stb." — mintha előre mutatna a szerző posztumusz létének mozdulatlanságára. Pedig vonzó lenne emberi alakját is viszontlátni, mintegy a történelem fehér asztalánál ismerkedve szeretetreméltó egyéniségével. Kíséreljük meg hát portréját összeállítani abból a néhány adattöredékből, amely az idő évszázados rétege alól kezünkbe került. Mindenekelőtt üssük fel újra a már idézett [1] epidemiológiai munkáját. A hivatalos jelentésnek készült járványügyi beszámolóból korának epidemiológiai ismereteit kritikusan összefoglaló, azoknak elvi-világnézeti hátterét is felvillantó tudományos munka lett. Következtetéseit a gyakorlat számára ma is helytálló egzaktsággal mondja ki. Láttuk, hogy saját kora emléket állít a műnek, amikor a Főváros Tanácsa kinyomatja és megküldi valamennyi törvényhatóságnak tanulmányozásra. Akárhol nyitjuk ki a könyvet, ami elsőként feltűnik, az gondolatmenetének világossága, mondatainak ma is jólhangzó komponáltsága, természetes választékossága, ellentétben a negyvenes évek derekán vele egyidőben induló pályatársak cikornyásan nehézkes kcllemkedésével, esetlen gunyorosságával, csikorgó szónokiasságával. Nem tetszeleg elméletieskedéssel, elgondolásai gyakorlati kérdések megoldására irányulnak: „A kóroktan terén tett roppant fáradalmaknak, az irodalmi müvek halmazának még nincs kielégítő eredménye; nem a nyert tények, hanem a jő út választása képezi a haladást s jövő reményét." „Nem a nyert tények, hanem a jó út választása. .. " — e mondat már-már mosolyogni való, talán szándékos paradoxonával azt fejezi ki, hogy döntéseit valójában kora ismereteit meghaladó tényekre kellett volna építenie. Méghozzá ezek a tények szorosan vett szakmája határait túl, a bakteriológia területén vártak felfedezésre. Mégis