Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)
SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Maretzky, K.— Venter, R.: Geschichte des deutschen Zahnärzte-Standes (Huszár György)
Az NSZK-ban a fogorvos— dentist szakmák egyesülése csak 1952-ben történt meg. Ezt kétségtelenül az NDK-ban bekövetkezett rendezés is előmozdította. Az egyesülés alapelvei némileg eltértek az NDK-ban követett gyakorlattól. A fogorvos cím eléréséhez csak továbbképző tanfolyam hallgatása — vizsga nélkül — volt kötelező. Egy esztendő alatt 15 529 dentist vett részt továbbképző kurzusokon. A tanfolyam hallgatása nem volt kötelező, így maradt egy igen kis számú idős dentist is. Az egyesülés egyik jelentős következménye volt az 1955. évi új fogorvosi tanulmányi és vizsgarend. Ez a fogászatot egyenértékűvé teszi az általános orvostudománynyal. Az új vizsgarend vezető szempontja: az orvostudományi ismeretek művelése mellett a megszűnt dentist-iskolák technikai képzési módszerének átvétele. A mai német fogorvosképzés hosszas szakmatörténelmi küzdelmek eredménye. A mű szerzői kizárólag csak a német szakmatörténelem eredményeivel foglalkoznak és kísérletet sem tesznek más nemzetek szakmatörténelmi eseményei említésére és értékelésére. A perspektivitás tudatos mellőzése egysíkúvá teszi művüket. Ennek közvetett bizonyítéka, ha a magyar és német fogorvosi szakmatörténelem néhány határkövét összehasonlító módon értékeljük. Hazánkban 1799—1874 között megelőzte a fogorvosi (fogászmesteri, magister artis dentriae) vizsga a fogorvosképzást. A vizsgára bocsátás minimális előfeltétele a polgári sebészi végzettség. 1874-ben megszűnt a sebészképzés, vele együtt a fogászmesteri intézmény. Ezután minden orvos folytathatott fogorvosi gyakorlatot és magát fogorvosnak nevezhette. A fogorvos szakorvosi cím használatot először 1924-ben szabályozták és szakmai gyakorlathoz, majd 1936-ban vizsgához kötötték. Gyógyítási szabadság nálunk nem volt; jogilag kuruzslásnak, egészségkárosításnak minősült nem orvosnak fogorvosi tevékenysége. A közigazgatás azonban gyengekezű és általában elnéző volt a nem orvos fogkezelökkel (többségük fogtechnikus volt). 1912—13ban 450 fogtechnikus-mester vizsga után jogot kapott a fogászat körébe tartozó meghatározott műveletek végzésére. A vizsgát nem előzte meg semmiféle tanfolyam. A vizsgát tett technikusok magukat államilag vizsgázott fogásznak nevezték, de használták a dentist elnevezést is. A felszabadulás után ismét vizsgázhatott néhány száz fogtechnikus. Ezeket a vizsgákat már rövid tanfolyam előzte meg. így tehát nálunk is kétféle előképzettséggel (orvos-fogorvos szakorvos, vizsg. fogász) rendelkezők végezték a fogbetegek kezelését. A két szakma egyesítésének gondolata nem vetődött fel a képzettségük nagy szintkülönbsége miatt. Az egyetemi fogorvosképzés nálunk 1952-ben indul meg, áttörve azt az elvet, hogy csak általános orvosi oklevél után szerezhető meg a fogszakorvosi képesítés. A magyar fogorvosképzés tanterve, képzésideje hasonlít a németekéhez. De eltérés is van, és ennek elsősorban a szakmatörténelem adhatja a magyarázatát. A mai német fogorvosképzés az általános orvosinál alacsonyabb rangú helyzetből indult ki, csak lassan, küzdelmek után emelkedik, válik egyenlővé az általános orvosi képzettséggel, majd egyesül a technikailag ugyan jól képzett, de nem orvosi szemléletű dentistekkel. A mi mai fogorvosképzésünk mint a medicina szakosodott ága, az általános orvostudományból szakadt ki és ez tanmenetét-szemléletét meghatározza. Maretzky és Venter alapvető szempontjai ugyan beszűkítették szakmatörténelmüket, mégis munkájuk adatokban gazdag forrásmű a fogorvostörténelem számára.
