Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)
FÓRUM - Benedek István: Semmelweis betegsége
adatokat közölnek. Példaképp említem, hogy Markusovszky ezekkel a szavakkal jelenti be Semmelweis halálát az Orvosi Hetilap címoldalán: „Bold. Semmelweis tanár tetemei f-hó 16-án takaríttattak el Bécsben, hová júl. hó 20-án utazott volt fel. . . " A temetés azonban — amelyen Markusovszky személyesen jelen volt — nem 16-án, hanem 15-én történt, az utazás pedig nem 20-án, hanem 30-án. Az özvegy pontosan visszaemlékszik arra, hogy a betegség július 13-án tört ki. Ha ezeket az „autentikus*' közléseket figyelembe vesszük — ahogyan az életrajzírók többnyire tették —, akkor Semmelweis egész betegsége, a kocsikázásokkal, dühkitörésekkel, örömlányokkal stb., stb. összesen egy hétig tartott (július 13-tól 20-ig), és ezalatt ráértek konzíliumokat tartani, érvágásokat végezni, Gräfenberget tervezni, Hebrával a bécsi szállítást lelevelezni. .. Fleischer emlékbeszéde, Bruck és Schürer életrajza ugyanígy tele van tárgyi tévedésekkel, bizonytalan visszaemlékezéseken alapuló közlésekkel. A legfontosabb tünetek vagy események (például a kéz sérülése vagy a bábaeskü-jelenet, a járászavar kezdete, az utolsó hetek története) titokzatos homályba süllyednek, a kórrajz megbízhatóságához is szó fér, és a kórbonctani jegyzőkönyvek eltéréseinek okát csak találgatni lehet. Sem kezelőorvos, sem boncnok neve nem szerepel a hivatalos iratokon. A bécsi napilapok párszavas hírrel adják tudtul Semmelweis halálát, kettő közülük úgy tudja, hogy Döblingben temették el. Egy kései adat szerint Macink Béla, aki utóbb Kolozsvárt a belgyógyászat tanára lett, 1865-ben a Landesirrenanstaltban működött segédorvosként, jelen volt Semmelweis fölvételénél, és tanítványai előtt később nyilatkozott arról, hogy nem magával hozott sebfertőzésbe, hanem a brutális bánásmód okozta sérülésekbe halt bele — de sohasem írta ezt le, és amikor 1906-ban a hír szárnyrakelt, már nem erősíthette meg, mert 27 éve halott volt. Meynert és Scheuthauer eredeti német nyelvű leletének a szövege nem maradt fenn. A kórrajz 112 évig lappangott, és nemcsak egyszerűen lappangott, hanem a legkalandosabb ellentmondásokra késztette a bécsi hatóságokat. Mindez furcsa. Mint ahogy furcsa az is, ami itthon történt — és ami nem történt. A Gyógyászat, amely ekkor állott legélesebb harcban az Orvosi Hetilappal, Markusovszkyval és körével, köztük Semmelweisszel is, 1865. augusztus 5-én közli a hírt: „Sajnálatos részvéttel írjuk, hogy Semmelweiss egyetemi tanárt veszélyes agybántalom érte; mely miatt ő egyik bécsi gyógyintézetbe vitetett.— Beteges izgatagságának régóta adta jeleit, s a párt, mely őt sajátjának vállá, a gyógytörekvés helyett sokszor a szenvedélyes kitörésekig csigázta izgatagságát." A kéz sérüléséről nem esik szó, súlyos agybántalomról ellenben igen; a „beteges izgatagság" azokra a korábbi orvosegyesületi vitákra utal, amelyeken Semmelweis Markusovszkyval együtt igen harciasan viselkedett. Két hét múlva ugyanez a lap, sajnálatot sem színlelve közli egyetlen mondatban, hogy Semmelweis „állítólag pyaemia következtében" meghalt. Az „állítólag pyaemia" kifejezés lehet tárgyilagos megállapítás, de sokkal inkább annak a közfelfogásnak a tükröződése, hogy a pesti orvosok a vérmérgezés váratlan hírét gyanakodva fogadták, az elmebaj elkendőzésének tartották. Maga Markusovszky is meglepődve vette tudomásul a vérmérgezést. Az Orvosi Hetilapban hosszú és meleg hangú cikkel parentálja el barátját, ennek második mondata igen sokat sejtet: „Már midőn boldogult tisztelt ügyfelünk megbetegedésének hírét megerősíteni tollúnk vonakodott, azon súlyos aggodalommal telt meg keblünk, hogy annál szomorúbb tényt is keilend valószínűen nemsokára följegyeznünk, de azt, hogy a
