Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)
FÓRUM - Benedek István: Semmelweis betegsége
deliriummal. Minden elmekórtani kézikönyv lényegében egyformán írja le a delírium specifikus tüneteit, így Nyirő Gyula elmekórtani-tankönyve is (1961), eszerint a „delirans stádium"-ra jellemző az álomszerű víziók megjelenése, a beteg a körülötte levő tárgyakat megelevenedni látja, a személyeket félreismeri, térben és időben tájékozatlanná válik, majd élénk hallucinációk lépnek fel, a beteg szóba áll a képzelt alakokkal, nemlétező hangokra válaszol, szorongó, siránkozó, ingerült lelkiállapotba kerül ; borult (tenebrosus) tudatállapotában is folytatódik psychomotoros nyugtalansága, esetleg organikus jellegű clonikus, choreiformis, athetotikus rángásokkal; végül a „furibund" stádiumban teljesen hozzáférhetetlen, ide-oda dobálja magát, majd ataxias mozgászavar, pehelyszedegető mozdulatok, kézremegés és mormoló beszéd közepette elülnek az izgalom jelei, a beteg comába esik. (Nyirő, 1961, 389.) Mindebből a pesti tartózkodás idején Semmelweisnél egyáltalán semmi nem fordult elő a psychomotoros nyugtalanságon kívül. Minthogy a kórrajza 1965-ben még nem volt ismeretes, elképzelhető volt, hogy Bécsben később kialakult a delírium, ma azonban már ismerjük a kórleírását, amelyben víziókra és hallucinálásra semmiféle utalás nincs, a többi felsorolt tünetből is csak kevés fordult elő, s azok delírium nélkül is értelmezhetők, így a toxikus delírium, mint alapbetegség, végleg kizártnak tekinthető. A delírium-hipotézishez azonban még két megjegyzést kell fűznünk. Az egyik: puszta véletlenség, hogy Semmelweis nem delirált, hiszen a csontvelőgyulladás, az általános vérmérgezés és maga a paralízis is csakugyan okozhatott volna delíriumot. Ez azonban mindenképpen csak járulékos tünete lett volna az alapbetegségnek, nem magyarázná az évek óta progressiven fejlődő folyamatot, a személyiség megváltozását, a korai elaggást stb. — tehát nem mondana ellent a pp-nak. A másik : a delíriumhipotézis a „tapintat-diagnózis" névvel jelölhető törekvések közé tartozik. Különféle „tapintat-diagnózisok" már korábban is felmerültek, pl. hogy Semmelweist az ellenségei „őrületbe kergették", vagy hogy nem volt elmebeteg, csak orvosi műhiba áldozata. Ezekről azért nem tettem említést, mert semmiféle szakszerű alátámasztásuk nem volt. A delírium-hipotézisnek ellenben éppen a tapintat szempontjából igen furcsa mellékíze van. Mert miközben Semmelweist tapintatosan mentesíti az elmebetegség „vádjától", igen súlyos ítéletet mond ki azokról a kortárs-orvosokról, akik pusztán az — általuk észre sem vett — osteomyelitis és az ebből eredctő delírium miatt kollégájukat a bécsi elmekórházba záratják. 6. Bonhoeffer-féle exogen reactio. A delírium-föltevés változataként, a pp további cáfolásacéljából, vetette fel Regöly-Mérei Gyula 1970-ben a Bonhoeffer által 1910-ben leírt „exogen reactio-tipus" lehetőségét. Erre a kórképre a delírium, ködös állapot, tudatzavar, inkoherens viselkedés, esetleg epileptiform izgalmi állapot és hallucináció jellemző, oka fertőző betegség, krónikus mérgezés és septikus állapot lehet. (RegölyMérei, 1970, 57.) Minthogy az egész kórkép (ha létezik egyáltalán) csak nagy erőltetéssel vonatkoztatható Semmelweis betegségére, cáfolatával nem foglalkozom, csupán megemlítem, hogy Nyirő szerint „a Bonhoeffer-féle exogen reactiós típus kérdése még máig is erősen vitatott". (Nyirő, 1961, 387.) Tudniillik az vitatott, hogy önálló kórformáról van-e szó, vagy pedig a külső kórokozók által létrehozott lelki zavar egy új elnevezéséről. Ha önálló kórforma, akkor nem illik Semmelweis esetére, mert a foudroyans végkifejlet előtti jelenségeket nem veszi figyelembe; ha csak új elnevezése egyfajta delíriumnak, akkor nincs jelentősége.
