Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)

FÓRUM - Benedek István: Semmelweis betegsége

kivihetetlennek tűnt. Valószínű, hogy a Walthier család — feleségének rokonsága, amely sohasem kedvelte Semmelweist — megelégelte már a botrányos viselkedést, sürgette a mielőbbi eltávolítást hazulról. Az orvosok ekkor arra gondoltak, egy íjrafenbergi hidegvízkúra mindenesetre jó hatású lehet, ezt javasolták, a család is, sőt maga a beteg is beleegyezett. Július utolsó napjaiban — írja Schürer — Balassa közölte a feleséggel, hogy az állandó rosszabbodás következtében Gräfenberg már nem jöhet szóba, a Riedel által vezetett új bécsi Landesirrenanstalt-ba kell a beteget szállítani. Valójában ez nem történhetett július utolsó napjaiban, hiszen akkor már utaztak, és az utazást elő kellett készíteni: írni Hebrának, megvárni a válaszát, majd útrakelni. Inkább július közepe lehet az az időpont, amikor az orvosok már tisztán láttak. Vajon tudták-e az orvosok, milyen elmebajban szenved Semmelweis? Nyíltan soha ki nem mondták, le nem írták, mégis meggyőződésem, hogy tisztában voltak a diagnózissal. A paralízis jól ismert betegség volt a múlt században, és Semmelweis tünetei egyre jellegzetesebbek. Balassáék tudták, mi baja van, tudták, hogy menthetetlen, éppen ezért nem hívtak elmeorvost, nem vitték Schwartzer szanatóriumába, hanem Bécsbe. Miért Bécsbe? „Einen Menschen für wahnsinnig erklären, so viel heisst, als ihn moralisch todtschlagen" — Hufelandnak ez a mondása ma is találó, a múlt században még sokkalta inkább az volt. Úgy tűnik, hogy amint Balassáék tisztába jöttek a betegség lényegével, tisztán látták azt is, hogy feladatuk már nem a beteg kolléga megmentése — minthogy erre nincs módjuk —, hanem a család és az egyetem „morális" hírnevének tapintatos védelme. Az egyetemi tanár, férj és apa, aki Schwartzer intézetében dühöng vagy haldoklik, mindenki számára nyomasztó érzést jelentett volna. És mégiscsak Bécs a monarchia fővárosa, Riedel az egyik legnevesebb korabeli szakorvos: a beteget csöndben eltávolítani és a lehető legmegfelelőbb szakember kezelésére bízni — ez vezethette a három orvost, amikor összeültek konzíliumra. Az ilyen terv azonban ritkán jár maradéktalan eredménnyel. Pest a múlt században — mai mértékkel mérve — kisváros volt, pletykás kisváros, amelynek értelmisége keresztül-kasul ismerte egymást; bajos lett volna gátat vetni annak, hogy az összeülő társaságokban megtárgyalják Semmelweis szomorú esetét. Tapintatlan újságírók is akadtak, akik ízléstelen cikkecskékben terjesztették a hírt, megtoldva újabb megbízhatatlan adatokkal. Nagy port mindazonáltal nem vert föl Semmelweis eltűnése; egy-két hónap után a szó szoros értelmében a varjú se károgott utána, sőt: a mély hallgatás utólag döbbenetesnek tűnik. A bécsi beutalás sem úgy sült el, ahogyan a konziliáriusok gondolták. Az utazás július 29-ről 30-ra virradó éjszakán zavartalanul zajlott le. A beteget a felesége kísérte karonülő kislányával és egyik nagybátyjával, s volt tanársegédje, Báthory. Silló-Seidl, aki az utazás és kórházba juttatás részleteit nagy pontossággal derítette fel, de az egész Bécsbe szállítást „krimi"-ként kezeli — vagyis az egészséges Semmelweis szándékos megöletését tételezi fel —, úgy gondolja, hogy Báthory tanársegéd titokban utazott velük, egy másik szakaszban elbújva, hogy Hebrának átadja az orvosi beutalót meg Bókai anamnézisét. Ez azonban teljesen valószínűtlen; Báthoryra azért volt szükség, hogy ha út közben esetleg nyugtalanul viselkednék a páciens, legyen orvos