Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)
FÓRUM - Benedek István: Semmelweis betegsége
kor zavartalanul ellátja rutinmunkáját, és noha tudata fokozatosan beszűkül, olykor még kiváló szellemi teljesítményekre is képes. Idősebb orvosok még jól emlékezhetnek arra, hogy a harmincas években a budapesti egyetem egyik professzora éveken át oktatta a belgyógyászatot a pp nyilvánvaló beszédzavarával, a dysarthriával — nagy derültséget okozva a medikusok közt, amikor belegabalyodott egy-egy bonyolultabb szó kiejtésébe. Munkácsy a pp előrehaladott állapotában még remekműveket alkotott, például Liszt Ferenc arcképét vagy a debreceni Déri-múzeum büszkeségét, a nagy koncepciójú Krisztus Pilátus előtt-öt (Ecce homo). Könnyű volna a példákat szaporítani. Ez történt Semmelweis esetében is. 1865 nyaráig kifogástalanul ellátta professzori teendőit, betegeit kezelte, műtéteket végzett, részt vett a közéletben, fontos feladatokat vállalt és jól oldott meg, sorozatosan írt — épp a legutolsó időszakban — magas színvonalú nőgyógyászati cikkeket. A betegségével utólag foglalkozó laikusok, de még szakemberek is ebben látták a bizonyítékát annak, hogy egyáltalán nem volt elmebeteg, holott ha jobban odafigyelnek, észre kell venniök a személyiség teljes megváltozását — amint ezt sok életrajzírója észrevette, szóvá tette. A megváltozás szellemi, lelki és testi téren egyaránt szembeszökő. A szellemi hanyatlást az érdeklődés beszűkülésén mérhetjük le. Sematikusan jár el az, aki a „dementia paralytica" esetében azonnal elbutulásra gondol, a szó hétköznapi értelmében. Semmelweisnél elbutulásról nem lehet beszélni, és ez természetes, hiszen valódi elbutulás csak a betegség végső kifejletére jellemző, amit Semmelweis úgyszólván meg sem ért a közbejövő sepsis miatt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szellemileg intakt volt. Nem áll rendelkezésünkre elegendő adat annak a mérlegelésére, milyen fokú volt a szellemi hanyatlása, de tudatának beszűkülését jól láthatjuk például az érdeklődésnek azon a hiányán, amit a Vándorgyűlésekkel szemben tanúsított. Az 1863ban Pesten tartott Vándorgyűlés valóságos nemzeti ünnep volt: a szabadságharc óta az első alkalom arra, hogy a tudományos élet magyar képviselői találkozhassanak, előadásokat tarthassanak, ismerkedjenek és eszméket cseréljenek. Kitűnő alkalom lett volna arra is, hogy Semmelweis élőszóban az ország tudományos közvéleménye előtt ismertesse tanait. Távoli vármegyékből özönlöttek az orvosok és természettudósok a gyűlésre. Semmelweis neve ott szerepel a listán, mint a szülészi szakosztály vezetője, csakhogy sem a saját szakosztályán, sem egyetlen más előadáson nem jelent meg, amint ez a korabeli Napi Közlönyből megállapítható. Pedig a kolozsvári Balogh Kálmán olyan tárgyról tartott előadást, ami igazán érdekelhette volna: Davaine, Rayer és Claude Bemard legfrissebb bakteriológiai észleléseiről. Az 1864-cs marosvásárhelyi Vándorgyűlésre már fel sem iratkozott, pedig „a ki csak teheté, sietett" részt venni a látványos és tanulságos összejövetelen, ahol mellesleg a gyermekágyi lázról is elhangzott egy előadás egy csíkszéki orvos szájából. Nem készült elmenni az 1865-ös pozsonyi Vándorgyűlésre sem, amelyet halála után két héttel tartottak, s amelyen elmulasztottak megemlékezni a haláláról — de ez későbbre tartozik. Ha jobban ismernők Semmelweis utolsó éveinek történetét, bizonyára találnánk még nchán y hasonló adatot annak a szellemi betokolódásnak az igazolására, amit nem ellensúlyoz az, hogy részt vett — éspedig fölöttébb indulatosan — az Orvosegyesület személyi vitáin, vagy hogy az orvoskari könyvtárt vezette, megszavazta az orvosi könyvkiadó létrehozását, nőgyógyászati cikkeket írt stb.
