Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 83-84. (Budapest, 1978)

LECTURIS SALUTEM - Antall József: Semmelweis betegsége és halála (magyar és német nyelven)

2. Semmelweis Ignác betegsége és halála különösen akkor került az érdeklődés középpontjába, a viták pergőtüzébe, amikor a debreceni—sárospataki orvostörténeti kongresszuson Haranghy László pathológus, Nyirő Gyula pszichiáter professzorok és Regöly-Mérei Gyula orvostörténész kutató ismertették álláspontjukat (Comm. ex Bibi. Hist. Med. Hung. 18 [I960]). Elvetették a luetikus eredetű paralysis progressiva diagnózisát és Semmelweis elmezavarát a halált okozó szepszissel összefüggő szeptikus delíriumnak minősítették. Természetesen részletes elemzés (számos egyéb részmegfigyeléssel), a tényanyag ennek megfelelő csoportosítása és széleskörű szakmai tevékenység állt ennek az állásfoglalásnak hátterében, melyet most csak leegyszerűsítve összegeztünk. Feltevésüket nagy apparátussal folytatott kutatómunkával és részletes vizsgálattal kívánták alátámasztani, amikor erre lehetőség nyílt Semmelweis maradványainak exhumálásakor (1963., 1964-ben került sor az újra-eltemetésre). A vizsgálat eredményeit magyar és német nyelvű könyvben összegezték, amely lényegében a korábban megtartott előadás anyagát ismételte meg. Itt jegyezzük meg, hogy álláspontjuk előzménye a neves magyar tudós, Schaffer Károly egyik kései dolgozatában gyökeredzik : „Semmelweis elmebaja csak tünettani, vagyis másodlagos volt és nem ún. genuin elmebánt'alom." (Semmelweis lelki világáról. MTA Matematikai és Természettudományi Értesítője, 1939. LVIII. köt. 802—810. 1.) Ezt az álláspontot tette magáévá az egyik alapvető Semmelweis-monográfia (Gortvay — Zoltán), amely eddig magyarul (1966), angolul (1968) és németül (1977) is megjelent. A Semmelweis betegsége körüli vita másik oldalán elsősorban Benedek István állt, aki nem fogadta el Semmelweis betegségének diagnózisát (szeptikus delírium), és vizsgálatában mind mélyebbre hatolva több tanulmányban, könyvében (1967) kitartott a paralysis progressiva valószínűsége mellett. Éppen ezért a betegség kérdésében folytatott vita anyagát publikáltuk kiadványunkban (Orvostört. Közi. 55—56 [1970].) és újabb dokumentumok előkerüléséig, újabb vizsgálatok elvégzéséig lezártnak tekintettük. A kétféle álláspont továbbra is érvényesült a hazai szakirodalomban is, még inkább a le nem írt, de gyakran hangoztatott tudományos állásfoglalásokban. Közben — mintegy magán-háborúját folytatva — dr. Darvas István jogász és várostörténész folytatott nyomozást Semmelweis kórtörténete után. Az ő érdeme, hogy felderítette a kórtörténet meglétét és a bécsi intézményekkel folytatott levelezés révén, dr. med. M. Jantsch docensnő levele (1961) alapján már annak részleges ismeretével is rendelkezett. Miután Darvas István — magános kutatóként — nem tudta elérni a kórtörténet és mellékletei hiteles másolatának kiadását, az ügyet átadta Zoltán Imre rektornak (Semmelweis Orvostudományi Egyetem), aki e minőségben folytatta levelezését (1967—68) a bécsi hatóságokkal, a bécsi polgármesterrel és Erna Lesky professzor asszonnyal. Mindez hiábavalónak bizonyult: a bécsi városi hatóságok előbb jogi akadályokra hivatkoztak, majd pedig az 1963. évi építkezések során elveszettnek minősítették az 1968. évi válaszukban Semmelweis kórtörténetét és mellékleteit. M. Jantsch docensnőnek pedig megtiltották a birtokában levő másolat közlését. Nem látva más lehetőséget — az érdekeltekkel folytatott levélváltás megismétlésével — a kórtörténet nyomán folytatott levelezést több nyelven közöltük kiadványunk hasábjain (Orvostört. Közi. 66—68 [1973].), beleértve Semmelweis