Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 82. (Budapest, 1977)

KRÓNIKA

DIÓSADI ELEKES GYÖRGY (1905—1977) Az orvostörténetírásnak vannak nagy összefoglaló egyéniségei, mint Weszprémi, s vannak szerényebb, de igen szükséges munkálkodói. Ezek közé tartozott Diósadi Elekes György, aki 1977. június 27-én köl­tözött el közülünk örökre. Apró mozaiko­kat szedett össze a magyar orvosi múltból, ám azokat bárki építse be egy nagyobb freskóba, a felkutató névjegyének rajta a helye. Sárospatakon, a protestáns szellem egyik végvárában született 1905. március 10-én. Édesapja a híres főiskola tanára volt, meg­alapítója az angol internátusnak, a nagy­enyedi kollégium mintájára, ahol diákos­kodott. György fia a középiskolákat Pata­kon végezte, majd beiratkozott a fővárosi Tudományegyetem orvosi karára, orvos­doktori oklevelét 1922-ben szerezte. Végzés után a Bálint-klinikán gyakornok, itt került közeli ismeretségbe, majd barátságba For­net Bélával, aki a fiatalon elhunyt Csiky profeszszor belgyógyászati katedráját kap­ta meg Debrecenben. Vele jött a nagyerdei klinikára Diósadi Elekes György. Az al­földi város történelmi atmoszférája hamar megihlette, s a belgyógyászat mellett vég­leg eljegyezte magát az orvostörténelemmel. A genius loci találkozott a szellemi konstitúcióval. Hiszen Debrecenben főorvoskodott a magyar orvostörténet legfőbb kútforrásának óriási érdemű szerzője: Weszprémi István és itt született a kortárs­orvostörténetírás nestora: Magyary-Kossa Gyula. Debrecenben 1930-ban megindult az „Orvosok és Gyógyszerészek Lapja", amely 1937-ben Orvostörténelem c. melléklettel gazdagodott, s a szerkesztője természetesen Elekes György lett. Két évfolyamot ért meg, de megérte. Főképp szellemi nyereség­ként. A szerkesztő-szerző természetesen elsősorban a debreceniekkel foglalkozott. Különösen Weszprémi, Hatvani és Szentgyörgyi József személye érdekelte, lehetőleg mindig eredeti források alapján, de közölt nekrológokat, könyvismertetéseket és orvostörténeti híreket is. Fóruma volt még a „Debreceni Szemle", a „Népegészségügy", a „Budapesti Orvosi Újság" és természetesen az „Orvosi Hetilap". Németnyelvű szakcikkeiben főleg a pneumoduodenális vizsgálatokkal foglalkozott. (A Fornet­klinikán szerezte meg a belszakorvosi képesítést, majd az egyetemi magántanárságot.) A II. világháború kitörésekor behívták katonának, orvoszászlósként főleg a kiüté­ses tífuszban megbetegedetteknek a saját liquorával történő gyógykezelésével kísér­letezett. A doni katasztrófát testileg épségben, de lelkileg összetörve vészelte át.

Next

/
Oldalképek
Tartalom