Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 80. (Budapest, 1976)

SZEMLE Könyvekről - Lichtenthaeler, Ch.: Geschichte der Medizin (Alföldy Jenő)

mekágyi láz megítélésében mindvégig kontagionista maradt, s ami a legfontosabb: nem rendelte el a kéz fertőtlenítését a szülés levezetése előtt. így érthető, hogy mortalitása mindig 4—5-szöröse maradt a Semmelweisének. A másik „előfutár", Magnus Huss (1807 — 1890) már némileg több joggal tarthat igényt e címre. A Karolinska Institute professzora, a kísérleti orvostudomány svédországi úttörője és a Svéd Orvostudományi Társaság lapjának, a Hygiea-nak egyik alapítója volt (1839). Huss a gyermekágyi láz kóroktanával foglalkozva 1844-ben azt írja egyik cikkében, hogy egy gyermekágyasnál hasonló tüneteket talált, mint a gennyesedéssel járó phlebitis traumatica esetében. El is nevezte a gyermekágyi láznak ezt a formáját „phlebitis uterica puerperalis"-nak. Semmelweis elméletével Svédországban először Gustaf Sven Träghärd „Adalék a gyermekágyi láz tanához" c. 1858-ban kiadott doktori disszertációja foglalkozott — súlyosan elmarasztalóan. Az ifjú szerző szerint (Scanzoni, Braun, Seyfert stb. tekintélye alapján) Semmelweis tanítása oly torz és téves, hogy nem is méltó komoly cáfolatra. Semmelweisnek svéd földön végül is és véglegesen Wilhelm Netzel (1834—1914) szolgáltatott igazságot 1878-ban a gyermekágyi láz természetéről és megelőzésének módszereiről tartott előadásában. Némethy Ferenc Lichtenthaeler, Charles: Geschichte der Medizin. Die Reihenfolge ihrer EpochenBilder und die treibenden Kräfte ihrer Entwicklung. Ein Lehrbuch für Studenten, Ärzte, Historiker und geschichtlich Interessierte. Band I—II. Köln — Löwenich, Deutscher Ärzte-Verlag, 1974. 736 S., 44 Abb. A szerző francia szellemességgel írta meg könyvét, amelyben tulajdonképpen 20 egyetemi előadás anyagát foglalja össze, azonban a cím alatt jelzi, hogy könyvét nemcsak egyetemi hallgatóknak, hanem orvosoknak, történészeknek és történelmi érdeklődésű olvasóknak is írta. Szellemességén kívül egyetemes tudásról tesz tanúságot, amikor filozófiai, politikai, irodalmi, képzőművészeti és történelmi allúziókban éppúgy bővelkedik műve, mint orvostörténelmi adatokban. A francia szellemre jelIelmző skatulyázást a francia Svájcból hozta magával, hisz előzőleg Lausanne-ban volt egyetemi hallgató, majd tanár és onnan került a hamburgi egyetem katedrájára. A skatulyázásnak azonban árnyoldalai is vannak: fedésekbe, ambivalenciába, sőt ellentmondásokba is keveredik, mert a dolgok nem hagyják magukat skatulyákba kényszeríteni, így a mondanivaló természetszerűleg deformálódik, vagy kilóg azokból. Példák: az orvostudományi irányzatokat 1500 és 1800 között két csoportra osztja, melyek közül az egyik az orvosi reneszánsz. Ebbe sorolja be az igen vitatott értékű Paracelsust, holott ő méltán foglalhat helyet a „misztikusok" csoportjában is. Tehát az ambivalencia megállapítható. Paracelsus reneszánsz orvos volt mint forradalmár, de méginkább misztikusnak nevezhető, mivel sok babonában hitt (alkímiában, asztrológiában és a saját fantazmagóriáiban). Egy másik eklatáns példa: ugyanebben a korszak-felosztásban megkülönböztetett galenikus, premodern, szisztematikus és enciklopédista áramlatot. A galenista csoportba sorolja Boerhaavet, aki közismerten Galenits legnagyobb ellenzője volt, hisz kijelentette, hogy Galenits többet ártott az orvos-