Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 80. (Budapest, 1976)

SZEMLE Könyvekről - Gicklhorn, R.: Missionsapotheker (Vida Tivadar)

szert is a vények átvétele közben, sem azt, hogy lehetnek olyan esetek, amelyekben nem lehet az excerptumok eredetét és terjedelmét pontosan vagy biztosan meghatározni. A könyvvel elvégzett munka jelentősége — bizonyos fokú egyszerűsítéssel — a következő : egyfelől e jelentős terjedelmű kivonatok alapján kitölthető az a kettős űr, amely egyrészt az orvosi szövegek áthagyományozásában jelentkezik Hippokratész és Galenos között, másrészt a klasszikus nyelvtudományi kutatás számára fontos szövegek állományában a klasszikus és az ún. klasszicisztikus próza között. A jövőbeni kutatás (mind az orvostörténeti, mind a nyelvtudományi) számára ebből az következik, hogy bizonyos, nem jelentéktelen adatok terén nem hagyatkozhat sem az eddigi szótárakra, sem a mértékadó kiadásokra és kézikönyvekre. Javaslata tehát az, hogy /. minden utalás esetében, amely Galenosnak fent említett 3 művére vonatkozik, ellenőrizendő a jelen kutatómunkában, vajon az Galenosra vonatkozik-e, vagy valamelyik kivonatolt szerzőre, és 2. óvatosan venni a bizonyítékok hiányát a jelen kutatómunkában, minden olyan esetben, amelyben valamely adat vagy jelenség előfordulása lehetséges a kivonatokban (236. 1.). Ezek után nagyon valószínűnek látszik, hogy könyvünk nélkülözhetetlen segédeszköze lesz minden olyan orvostörténésznek és gyógyszertörténésznek, aki a klaszszikus orvostudomány történetével foglalkozik. Vida Tivadar Gicklhorn, Renée: Missionsapotheker — Deutsche Pharmazeuten in Lateinamerika des 17. und 18. Jahrhunderts. Stuttgart, Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, 1973. 113 S., III. A Nemzetközi Gyógyszerésztörténeti Társaság Edmund Dann által elindított új kiadványsorozatának ez a 39. kötete érdekes témával foglalkozik. A keresztény hit és egyház Európán kívüli terjesztését vállaló misszionáriusok egészségügyi és gyógytevékenységének kor, hely és nemzetiség szerint meghatározott részével, amely megalapozta „azt az azóta általánosan ismert tapasztalatot, hogy a vad törzsek beteg tagjain való segítés lehetősége nyitja meg legkönnyebben az utat arra, hogy megnyerjék a bizalmukat" (16. I.). Viszonylag csekély volt azoknak a hithirdetőknek a száma, akik teljesen kiképzett orvosok voltak. Ezzel szemben annál többen voltak köztük a kész vagy készülő gyógyszerészek. Tekintve, hogy a misszionáriusok csaknem kizárólag szerzetesrendek tagjai voltak, „e gyógyszakértöknek a meghívását eleinte megalapozta az a szükséget, hogy egészségügyi gondozásban részesüljenek a [rendi] kollégium tagjai; de az első missziós gyógyszerészek áldozatkészen törődtek a bennszülöttekkel is." (16. 1.) A szerző már 1940 körül rájött, hogy a hithirdetőknek haza, rendi elöljáróikhoz írt beszámolóiban gazdag és addig még sohasem értékelt természettudományos ismeretanyag is van. Azóta foglalkozik rendszeresen ennek feltárásával. „Lényegében azokra az ismeretekre szorítkozom, amelyeket ezek a férfiak tudománytörténeti vonat-