Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 78-79. (Budapest, 1976)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Keil, G. — Assion, P.: Fachprosaforschung (Vida Tivadar)

és a románság megbékítésére irányuló törekvéséről nem emlékezik meg a munka. Ionescu munkájában ismételten utal a magyar, elsősorban a budapesti könyvtárakkal való szoros együttműködésére. Ionescu könyve érdekes, jól olvasható mű, amely elsősorban az erdélyi anatómia története hiteles és alapos feldolgozása révén részünkre is hasznos segítség. Bugyi Balázs Keil, Gundolf—Assion, Peter: Fachprosaforschung

. Acht Vorträge zur mittelalterlichen Artesliteratur. Berlin, Erich Schmidt Verlag, 1974. 257 S. A nyolc előadást tartalmazó gyűjteménykötet kiadói az előszóban azt ígérik, hogy gyakrabban fognak hasonló, tudománytörténeti szempontból jelentős előmunkálatokról beszámoló szakirodalmi kutatás-eredményeket közölni, és talán kötetlen folyóirati formában. Az 1. előadást a nagylévárdi egészségtan ismertetője, s a szakirodalmi kutatásnak mint önálló tudományágnak kb. 50 év előtti megalapozója, a heidelbergi Gerhard Eis professzor tartotta 1967-ben Texas egyetemén, Austin-ban. A címe: Ónémet szakiratok mint a civilizációs haladás okmányai. („Altdeutsche Fachschriften als Urkunden des zivilisatorischen Fortschritts"; 9—25 p.) A klasszikus filológia művelői, s különösen makacs kitartással a németországi humanista gimnáziumok olyan történelemszemléletet terjesztettek cl, amely szerint haladás a múltban csak az ókorban s aztán a klasszikus ókort megújító reneszánszban létezett. Az utóbbi évtizedekben különösen a mechanika és az orvostudomány történetének kutatói mutattak rá határozottan, mennyire torzító ez a középkort leértékelő felfogás. Utal néhány ismert tudománytörténész párhuzamos megállapítására, majd rátér a középkori kéziratos anyag tanulmányozásának a nehézségeire. Itt nyújthat segítséget a filológus a szaktörténésznek. Sőt, előfordulhat, hogy pl. a germanista fedez fel kutatásai közben olyan kéziratokat, amelyeknek a tudománytörténeti jelentősége vitán felüli. Eis 4 ilyen esetet ismertet, amely közül 3 orvostörténeti fontosságú. Az egyik a mesterségesen előidézett gyógyláz, amelynek alkalmazásáért Julius Wagner-Jauregg bécsi pszichiáter megkapta 1927-ben az orvosi Nobel-díjat. Az igazság ezzel szemben az, hogy maga Wagner-Jauregg tudatosan fordult régebbi és újabb orvosoknak ahhoz az alapgondolatához, amely szerint a láznak gyógyító hatása van. Saját „Visszaemlékezései" („Lebenserinnerungen") szerint Parmenides, Hippokrates, az efezusi Ruphos, Galenos, Boerhaave és Sydenham voltak ezek. Eis rajtuk kívül rámutat a következőkre: Antoine Mizauld, XVI. sz.-ban élt párizsi orvos és matematikus „Memorabilium, utilium ac jucundorum Centuriae IX Arcanorum" c. 1566-ban megj. könyve egyik aphorismus-ára; a bártfai születésű Henisch György, későbbi augsburgi orvosnak és matematikusnak az előbbi műről készült német nyelvű átdolgozására; Wolfgang Hildebrand paracelzista 1616ban Erfurtban megj. „Mágia naturalis..." c. könyvére, amely szintén Mizauldra hivatkozik, és Walter Pagel megjegyzése alapján Robert Fludd (t 1637) angol orvosra. De már Sudhoff közli, hogy egy Montpellier-ből való müncheni latin kódexben a salernói Rogerius sebész XII. sz.-i glosszája mellett megtalálható ez a XIV. sz.-i kézzel írt bejegyzés: „Ad provocandum febrem accipe adipem passerum..., fac unguentum et unge pulsum utriusque brachii..." stb. — A másik eset antropológiai