Antall József szerk.: Orvostörténeti közlemények 78-79. (Budapest, 1976)

SZEMLE KÖNYVEKRŐL - Bünning, E.: Wilhelm Pfeffer (Lambrecht Miklós)

veszik igénybe az ilyen metodikai útmutatót (aminek különben régen is gazdag irodalma volt). Newton az ő kutatási reguláit a Principia 3. kötetébe beépítette; így aki a XVIII. században vagy később is mechanikával foglalkozott, olvasta a Principiát és akaratlanul is hatottak rá a „regulák". Viszont módszertani elődjének, Fr. Baconnak induktív módszeréről mondták rossznyelvű filozófusok, hogy ő maga se fedezett fel semmit ajánlott módszerével. (De maga az anekdota sem akarja egyben az indukciót negligálni !) így tartani lehet attól, hogy korunk kutatói se külön könyvből tanulják, hogyan kell kutatni, illetve az eredményeken elmélkedni. A többségben filozófiai pályán működő szerzők esszégyűjteménye elsősorban e disciplina művelőit érdekelheti. Lambrecht Miklós Bünning, Erwin: Wilhelm Pfeffer. Apotheker, Chemiker, Botaniker, Physiologe. 1845—1920. (Große Naturforscher, Bd. 37). Stuttgart, Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft, 1975., 166 S., 22 III.) Pfeffer egyike azoknak a klasszikus biológusoknak, akiket ma ritkán emlegetnek (legfeljebb botanikai szakkönyvekben), pedig munkásságuk eredményei szerves részei, alapvető fogalmai mai tudásunknak is. Pfeffer jelentősége túlnő életpályája kezdeti gyógyszerész, majd végig botanikus mivoltán, mert az osmosis jelenségének exakt vizsgálatával és az ingerélettanban elért eredményeivel az orvosképzésben is nélkülözhetetlen általános biológiai oktatás maradandó tényeit szolgáltatta. A kitűnő sorozat jelen kötetében a szerző, Bünning a megszabott, viszonylag szűk terjedelmet ökonomikusán használta ki, ahogyan 21, különböző hosszú fejezetben Pfeffer életpályáját és a művelt szakterületben elért eredményeit ismertette. Az életrajz lényeges adatai: régi gyógyszerész családba született, maga is gyógyszerészsegéd lett, de már 1871-ben növényélettani témakörből habilitált. 1877-ben Tübingenben növényélettan professzor lett, majd 1887-ben Lipcsébe került és ott működött élete végéig. 1865—1916 között 101 tanulmányt publikált, köztük 1875-ben kezdődű osmosisvizsgálatait, valamint 1881-től több kiadást megért, standardműnek számító „Pflanzenphysiologie" c, egyre bővülő terjedelmű kézikönyvét. A növényélettan és mikromorfológia területén főleg a csírázás, gyökérképződés jelenségével, fotoszintézissel és ingerélettannal foglalkozott, az élő anyag alapegységeire vonatkozó hipotéziseket a „tagmák" fogalmával gazdagította (ezzel megközelítve a mai biokémiában ismert óriásmolekulák világát) és e téren Nägeli micellaelméletével is kapcsolatba került. A sejthártyát tanulmányozva a mai membránelmélet egyik előfutára lett és e substratum fizikai és kémiai vizsgálata során tette exakttá a Dutrochet óta ismert osmosis („átszivárgás" biológiai határhártyákon) fogalmát (pl. az osmosisnyomás manometeres mérésével). Ingerélettani tanulmányai során az életfolyamatokban ritmusos jelenségeket ismert fel, amelyek manapság is a biológusok tematikájába tartoznak. Ez is mutatja, hogy Pfeffer, viszonylag régen élve is, modern fogalomkörünkbe illeszthetően gondolkodott.